Nem kell sokáig Hegyeznem a fülem, hogy halljam, milyen jó kis zene ez. Instrumentális post-rock, méghozzá sokszor sludge-ig besúlyosodva, mégis játékosan. Változatos, hangulatos, fantáziadús, lehet vele utazni, a hangzás is kiváló, pedig magyar (de gonosz vagyok, és nincs is igazam, viszont örülök). Ha jól tudom, ez a bemutatkozás, mégis nagyon érett anyag. A stílus kedvelőinek feltétlenül ajánlott.
Ringatósan lágy kellemes post-rock, ha valaki épp ilyenre vágyik. Nem terhelnek bennünket énekkel sem, nem is kell, elég jól zenélnek ahhoz, hogy így is elégedettek lehessünk. Ügyesen komponálnak, bár azért nem egy odafigyelős zene, elalváshoz viszont kiváló.
A jóhiszemű "vásárlót" könnyedén át lehet rázni azzal, hogy ez Serj Tankian csapata. Pedig nem. Viszont attól még megéri átrázódni, mert nemcsak olyan, hanem jobb is, mint amit szegénykém az utóbbi időben kihoz magából. Arról azért szó nincs, hogy annyira őrült, vagy agresszív lenne a zene, mint a System of a Downban, de a közel-keleti dallamvilág énekben, zenében egyaránt visszaköszön, aztán itt a színpadias, musicalparódiás hülyéskedés is. Meg úgy egyáltalán az ide-oda csapongás a különböző műfajok között. Igazából egy dolgot lehetne felróni a No-One's Projectnek, hogy nem eredeti, amit csinálnak. Ám ha arra gondolok, hogy hány Tool-hatású zenekar működik manapság, és azon nem szoktunk fennakadni, akkor - lévén a SoaD is hasonló sűrűséggel ad ki lemezeket - itt sincs miért panaszkodni, hanem inkább örüljünk!
Több, mint elég jó svéd alter csapat, könnyed, lebegős, szárnyalós, szomorkás zenével. Nem tudom, hogy egy ember énekel-e csak, mindenesetre kifejezetten jó a hangja, főleg, amikor rekedtesen használja. Aztán a direktebb dalok mellé vannak hosszabban kibontott, nyolc-kilenc perces tételek is, és rengeteg energikus, magával ragadó post-rock téma, méghozzá olyanok, amilyeneket szerintem a Mono is megirigyelhetne. Kell ennél több? Nem hiszem...
Feelingesen vékonyra vett kíséretű, energikusan lötyögős blues-rockban jeleskedik Ida Bang. A hangja nagyon passzol a zenéhez, és ha nem is csúcskategóriás, több mint kellemes. A zenészek ízlésesen játszanak, például a gitáros jó kis szólókat meg színezéseket ereszt el. Bármikor, bárhol, például társaságban esti tereferéhez sör, koktél vagy whiskey mellé...
Minimális túlzással szólva egy szál gitárral kísért dalaival varázsol el minket Chris Reell. De csak annyi a szépítés, hogy olykor többszólamú a vokál, és esetleg néha a húros hangszer is több sávot kapott a felvételen. Tehát a varázslás az mindenképpen igaz, a stílus neve pedig blues. Olykor slide-gitáros hatást kelt Reell játéka, például rögtön az elején. Énekileg borzongató, amit művel, legalábbis engem meg. Csak jönnek egymás után a hangulatos számok, és akár inni is, akár aludni is lehet rájuk. Vagy például megírni ezt. Ja, és néha még a Nirvana, ill. Kurt Cobain akusztikus dalai is beugranak, gondolom az egyszerűség, a jól eltalált dallam, meg Reell hangszíne okán.
Erre az újdonsült, bár nem előzmények nélküli izlandi csapatra, mely a szintén reményteljes Svartidauðival is mutat némi átfedést, a legegyszerűbb azt mondani, hogy kortárs extrém metalt játszik. Viszont nem túl sokat mondó, így kénytelen vagyok árnyalni a képet. Hangzásában a manapság egész komoly trendet befutó szuperszónikusan megszólaló sludge alapú csapatokhoz kapcsolható, azaz semmi fékevesztett, underground okádékban fetrengő, kaotikus pusztítás. A komótos tempó is megvan, a mázsás súlyú, kanyonomlasztó riffek helyett azonban inkább az urbánus black metal felől közelítettek a gitározás felé, a változatosságot post-rockos, ambientes lágyabb részekkel biztosítva. Ellenben sem ördögi, sem jeges-fagyos hangulata nincs egyáltalán az Unorthetának, inkább "csak" monumentális, és vokálisan sincs más, mint földrengető hörgés. Szóval hivatalos címkézéshez túl nagy a kavalkád, mégis kifejezetten organikus hallgatnivaló. Nem mondom, hogy nincsenek jobban tetsző extrém metál alkotások akár 2016-ból is, de kár volna elsiklani felette.
Játékosan kísérletezős electro-cucc, egész ötletes, két-három perces kis szösszenetkék csokra. Egy biztos, ha fülhallgatóval nyomjuk, egy darabig nem lesz szükségünk pálcikás tisztításra...
Mindig komoly kihívást jelent számomra áthámozni magam a 80-as évek zenei külsőségein, nincs ez másként a progresszív rock akkoriban dívó egyetlen ága, a neo-prog esetében sem. A kanadai Huisnál sem érzek másként, és így esélye sincs rá az anyagnak, hogy nagy kedvencemmé váljon. De ha a személyes fanyalgásomat sikerül beültetnem a sarki presszóba fagylaltozni, és előhívom helyette a Pink Floyd-kedvelő énemet, már mindjárt rózsásabb a helyzet. Nem, szó sincs arról, hogy ez egy Pink Floyd-kópia volna, sőt! Csak ebből az irányból már jobb szájízzel indulok el. Amúgy egész virtuóz gitár- és billentyűszólók, szinte metalos témák is helyet kapnak, igaz, nem ezekre van kihegyezve az anyag. Terjengős, komótos, számos hangulatot, aprólékosan kidolgozott témákat felvonultató, arányos és lélegző hangzással megtámogatott zene ez. Ha éppen nem jut eszembe, hogy utálom a 80-as évek szintihangzását, akkor rögtön megállapítom, hogy milyen ügyeseket játszik a billentyűs, és az énekes is kifejezetten jól bánik a torkával, még a hangterjedelmére sem lehet panasz. Ha a számomra nem túl csábos, kötelező neo-progos frazírjai, 80-as évek popzenéiből kölcsönzött fordulatai meg is vannak, a dallamérzéke vitathatatlan. Szóval jó zene ez, alighanem a saját műfajában kiemelkedő, én is el tudom ismerni, meg tudom hallgatni, sőt, minden érintettnek és kíváncsiskodónak ajánlom, csak sosem lesz a szívem csücske. Vagy mégis, ki tudja?
Robin Trower egy irgalmatlanul ízesen játszó blues-rock gitáros, az ember szemébe könny szökik, amikor csak meghallja. Idén már 71, de ő csak nyomja, egy-két évente kijön egy új lemez, és mindig élmény hallgatni, az egyik legfeelingesebben gitározó személy, akihez valaha szerencsém volt. Valamikor hajdanában a Procol Harum nevű klasszikus progrock csapattal indult, de már '73 óta szólóban nyomja alkalmi kollaborációktól eltekintve. Egyik legsikeresebb lemeze a '74-es Bridge of Sighs, amelynek címadóját még az Opeth is feldolgozta a Watershed sessionében, de persze enélkül is hibátlan anyag. Ami most megdöbbentett, hogy valamiért mindig azt hittem, ő "csak" a gitáros, és valaki más énekel, utánanézve bizony csúnyán tévedtem, szóval vokálisan is őt hallani. Úgyhogy plusz két pont egy eleve maxos anyagnak...
Általában panaszkodom, most is majdnem, de inkább ezúttal jókedvvel adom elő. Szóval éljen-éljen, itt egy (ezredik) stoner-sludge album, viszont kiemelten igaz rá, hogy ha valaki csak ezt hallgatja meg, biztos, hogy imádni fogja. Én sem tudom nem ajánlani, főleg, hogy milyen jó az énekes hangja, és ráadásul jó kis Alice in Chains-es tekeréseket is tesz a dallamaiba. Meg még sok minden félét. És a hömpölygő dalfolyamaik jó sok mindent sodornak magukkal, érdemes pecázgatni bennük!
Robin McKelle jazzénekesnő, egy jó adag soullal és blues-zal a hangjában. Ennek megfelelően kellemes, popos szerkesztésű dalok vannak a lemezén. Volt már másmilyen is, a múltkor például Memphis szívéből jelentkezett, bluesosabban. Viszont sajnos most csak ennyi jut neki, hogy megemlítem, mert nagyon sokan sorban állnak...
Ha sírtunk Portugáliáért, amikor CR lesérült az EB-döntőben az Ava Inferi feloszlásakor, akkor most itt az ideje az örömkönnyeknek egy új nőiénekeses doom csapatból kifolyólag. Trip-hop, post-metal, delejezően délies atmoszféra és éjmélyi vérfagyasztás. Ráadásul az anyanyelvén énekel a zenekarral először csak kollaborációs viszonyt folytató, ma már hivatásos Patrícia Andrade. Nem kertelek, ott a helye az érdekeltek gyűjteményében a Sinistro lemezének az új Madder Mortem és Universe217 mellett (persze a Vodunról sem feledkezhetünk meg, csak nekik sem jutott egy pöttynyi sem a reflektorfényből), az Oceans of Slumber lufiját meg természetesen megbúbolja (félreértés ne essék, Cammie forever!).
Hát ez egy igencsak jó dalokkal teli soulos pop album. Nézz csak rá a borítóra, és egyből látod, hogy milyen vidám a hangulata! Na ugye! Ha szereted a jó hangú énekesnőket, és pont ilyen kedved van, vagy nem, de el szeretnéd rontani, kezdd el hallgatni!
Thrash. Hát igen, általában nem feltétlenül van kedvem egy, a stílushoz tartozó lemezt végighallgatni. Azonban itt néhány (másod)perc elég ahhoz, hogy leszakadjon a fejem, nem kell nagyítóval keresni a groove-okat, nem idegesítően jellegtelen a csépelés, hanem folyamatos a húzás, a hangzás pedig 1000 %-os. Igazán az ilyesmi akkor tud felcsigázni, ha valahol 5 és 10 sör között járok, azaz már garantált a másnaposság, és az IQ-mból is engedtem néhány tucattal. De annak, ami, kifejezetten jó ennek az új generációs csapatnak a lemeze, és nem kell csodálkozva merengenem hónapokig, mint a Testamentnél, hogy ebben mi a fene értékelhető (azért valamelyest sikerült már ráéreznem arra is, kérdés, hogy megérte-e annyit foglalkozni vele).
Magával ragadó hangulati áramlás ez, a black metal és a dark ambient szimbiózisát magas fokon megvalósító zenei eszköztárral. Szuperszónikus monumentalitás, egyszerre égetnek és fagyasztanak, rothasztanak és olvasztanak. Egy még a miénknél is sötétebb univerzum világkohójában vesz részt gyárlátogatáson, aki a Throane-nel próbálkozik.
Esti utazáshoz kiváló kísérő, csak vigyázzunk, hol szállunk le!
Noir hangulatú, mérsékelten szétcsúszott pszichedelikus indie pop / rock, egy műfajnak megfelelő, züllésnek indult Barbie babával az élen. Akut alkoholmérgezéshez kitűnő szuicid kísérőzene, másnaposan pedig valóban érezni fogjuk, ahogy lehámozzák rólunk a bőrt. De önmagában is hangulatos, csak legalább essen az eső.
A 90-es évek rockzenei örökségét igyekszik továbbvinni ez a francia csapat. Ez javarészt grunge-ot jelent, ami egy cseppet sincs ellenemre. Leginkább a Stone Temple Pilotshoz tudnám őket hasonlítani, bár jóval keményebbek, (nu-)metalosabbak náluk, de a minden félébe belekapó, poposan tökéletesre csiszolt verze és refréndallamok mellett az énekes rekedtes orgánuma is Weilandéket idézi. A nyitódal mondjuk egy hatalmas dark rock sláger, de hemzsegnek a Nirvana utalások, meg olyan riff is akad, ami dzsidzsis hevimetál, és olyan óózás is, ami inkább már Bad Religion, és így tovább. Ha nem is lesznek híresek a The Distance-ék, grungereknek mindenképp érdemes meghallgatni, és egyáltalán a modern rockzenét kedvelőknek is ajánlott.
Valamikor a múlt évtized közepén jutott el hozzám a banda híre, méghozzá egy számomra akkor frissnek tűnő stílus egyik meghatározó szereplőjeként. Emós, valamelyest progresszív, dallamos hardcore zenekarként könyvelődtek el bennem, és mint az ilyenekkel lenni szokott, nagyon nem találtunk egymásra. Most gondoltam, teszek egy próbát, és egész pozitívan csalódtam. Hardcore-os cuccok alig-alig vannak, kifejezetten ötletes indie rock dalok sorjáznak, és az ének sem mászik az idegeimre. Lehet, hogy ősrajongóknak ez már rég hallgathatatlan, de nagyon is rendben van. Azért nem lesz a kedvencem, de aki könnyedebb, mégis ötletes rockzenére vágyik, nem fog mellé az új Thrice-szal.
Amúgy persze, hogy kíváncsi lettem, hogy most milyen érzést vált ki belőlem, ha belehallgatok a régebbi dolgaikba, és végül is azok sem tűnnek már rossznak...
Nem is tudom, miért írom ezt meg. Illetve de. Állatira zavar, amikor egy lemezről / zenekarról csupa jót mondanak olyanok, akiknek, mondjuk azt, adok a véleményére, mellettem pedig elmegy, amit hallok. Merthogy pont ez a helyzet a Marinerrel, meg úgy általában a Cult of Lunával is. Annak ellenére, hogy a Neurosis-t, Isis-t, sőt a Callistót is kifejezetten szeretem, itt nem hallom az isteni szikrát, és Julie Christmas ráadásul nálam inkább elvesz az összképből, sem a hangja, sem a dallamai nem tetszenek.
Persze nem hallgathatatlan, ha nem volna annyi más, ami izgalmasabbnak tűnik, bizonyára ellennék vele, mert az világos, hogy nem egydimenziós a cucc. Szóval a stílust ismerők, vagy azzal barátkozni akarók próbálkozzanak csak bátran. Nálam is lehet, hogy majd valamikor beüt, akár évek múlva, ha előkerül. Aztán majd szokás szerint fogom a fejem, hogy hát hogyhogy eddig nem. Most megmondom, hát így. Azért is írtam ezt meg, izgi lesz visszaolvasni...