Magának való indie pop csajszi sok bánattal, és izlandias rezgetésekkel. Pedig brit. Négy dinamikusan szomorkodó dal, és a rövidsége folytán képtelenség unalmasnak érezni. Aztán hogy egy nagylemeznyi nem sok-e belőle, az jó kérdés. Aki választ szeretne, az a rátalálhat már az EP2-re is, és akkor lesz valami sejtése. Nekem most elég ez egyelőre...
Görög. Ez. Aztán amikor fele ilyen jó van itthon, akkor mindjárt megy, hogy "juj de jó az új Apey!". Persze csak gonoszkodom a borítóikon szintén szívesen krisztusgyalázó magyar csapattal, amellett, hogy nem véletlenül citáltam ide őket. Szóval erre lehet hangulatosan ezt-azt csinálni, például tehenet etetni. De csak félig földhözragadt, southernes, és bizony a szénaboglya mellől el is téríthetnek bennünket az idegenek az éjjeli whiskey-kómánk során, mint ahogy a borító is mutatja. Tehát kis stoner, még kisebb Chains, ilyenek. De azért főleg birkaszaros, combközépig érő csizma. Meg persze bivaly hangzás, izmos, nem túl buta riffek, kiválóan közepes, ám kellemes énekhang. No meg egy festményként falra kívánkozó borító...
Igazán impozáns kortárs death metal alkotás, kiindulásként mondjuk a Gorguts nem rossz tipp. Jó, nem olyan utolérhetetlen remekmű, mint a Colored Sands, de a Pleiades' Dustnál valamivel szívesebben hallgatom. Természetesen megáll a saját lábán a produkció, a témák kreativitástól hemzsegnek, és viszonylag könnyen hallgatható a zene, a műfajon belül akár még szellősnek is mondható a hangzás. Amúgy nem kisebb nevek segítették ezen a negyedik lemezén Mike Thompson zenekarvezetőt, mint Ethan McCarthy a verhetetlen hangzású, ultrasúlyos Primitive Man éléről, és Colin Marston pont a Gorgutsból.
Utóbbi fickóra muszáj külön kitérnem egy kicsit, mert egész elképesztő évet produkált 2016-ban. Egyrészt basszusozik itt, a már említett Gorguts EP-n, a Dysrhythmia és a Crator lemezein, aztán gitározik a Krallice két '16-os anyagán, meg az új Behold the Arctopus EP-n, utóbbin ő a zeneszerző is, illetve az Indricothere lemezért meg szőröstül bőröstül egymaga felel. Nem mondom, hogy mindet alaposan áthallgattam ezek közül, de már egy parányi ismerkedés alapján az összes meglehetősen, némelyik őrületesen jónak tűnt, szóval érdemes kutakodni egy kicsit az érdeklődőknek...
Ugyan nem feltétlenül talál telibe ennek a hard rockos, popos és progresszív elemekkel is bátran játszadozó alternatív triónak a világa, de lényegében tökéletes amit művelnek. Zseniálisan szerkesztett dalok, hibátlan hangzás, változatos, gazdag hangszerelés, ügyes csavarokkal, és fülberagadós dallamokkal teletűzdelt énekdallamok. Aki szereti a jó indie zenéket, ki ne hagyja!
Régóta sztárkodik dölyfösen a pagan-folk metal undergroundban a Moonsorrow, nekem mégsem mondott soha semmit. Pedig még egyszer naivan CD-t is vettem tőlük (hatalmas csalódás volt, elajándékoztam), másszor koncertjükön is voltam (kimentem róla). De azért rendre belehallgatok az aktuális anyagaikba. És láss csodát, a Jumalten Aika bejött. Lehet, hogy nekem szokott hozzá a fülem valamihez, amit eddig nem bírt elviselni, az is elképzelhető, hogy ha most visszahallgatnék egy-két régebbi dolgot, már azokkal is tudnék kezdeni valamit, ki tudja. Én nem, mert egyelőre azért eszem ágában sincs fejvesztve nekiesni a korábbi anyagaiknak. Így a tán nem olyan rossz emlékezetemre hagyatkozva arra tippelek, hogy mostanra kevésbé játszanak szögletesen, több díszítő elemet alkalmaznak, és talán a témák maguk is jobbak, érdekfeszítőbbek. Mindenesetre egy folyamatosan áramló zenei élményt nyújtanak, nem túl mézes-mázas, hangulatos népzenei köntösben, amit többszöri nekifutásra is olyan jól esik hallgatni, mint összetalálkozni egy régi baráttal, pedig mint mondtam, korábban nem jöttünk ki valami jól...
A stoneres pszichedelikus rock előadókat igyekszem a korábbiaknál is sokkal jobban megszűrni, mert a világ minden városában van legalább egy tucat effajta banda, amelyik 2016-ban egész hallgatható lemezzel jelentkezett. Az itteni misztikus aura, és sok közel-keleties díszítés feldobja annyira az amúgy is kellően elszállt hangulatot, hogy a szigorító intézkedések bevezetése után is érdemesnek tartom felhívni rá a figyelmet.
Cseppet sem harsány, mindenféle áll-leejtésre sarkalló teljesítménytől mentes, ellenben érzelmileg nagyon sokat adó, szinte gyógyító erejű, emellett rendkívül elegáns, jazzes, gospeles singer-songwriter album. Michelle Willis fantasztikusan bánik a hangjával, azonban mindig épp annyit ad ki magából, amennyit igényel a dal. Ezzel az alázattal éri el, hogy bár folyamatosan azt sugározza, nem róla szól az egész, mégiscsak ez lesz a helyzet. Csak nem a szokásos módon, hanem a hangja belengi a teret, beköltözik a pórusainkba, és aztán napokig magunkkal hordozzuk az erőt és a nyugalmat, amely kiárad belőle.
Nincs nagyon mit hozzáfűzni a címhez. Többnyire komótosan hömpölyögnek a dalok, amelyek énekcentrikusak, de vannak fület masszírozó hangszeres szólók is. Alkalmi zene ez meghitt, szomorkás estékre, azokra viszont tökéletes.
Na mi van, Kismajmok? Semmi? Akkor perdüljünk táncra, de izibe', forogjunk, ugráljunk, meg ne álljunk, amíg lemegy a Nap, vagy még azután se!
Amúgy azt hittem, ezek valami brazil bulizósok, olyan karneváli ritmusokkal riogatnak, megnéztem, és hát román romák. Jó, van itt minden, aztán ki tudja, mi honnan jön. Ami biztos hogy vidám fúvósok nagyon nagy mennyiségben dolgoztak a felvételeken, meg labdazsonglőr bohócok is, bár lehet, hogy ők csak a lelki szemeim előtt jelennek meg. Ahogy így szól, persze ráismerek a balkáni dallamokra, szóval gondolkodhattam volna előbb, minthogy írok, de most már mindegy. A lényeg, hogy ha nem nagyon rossz a kedvünk, ez a zene simán feldobja, ha pedig egy pálinkázós délutánt készülünk eltölteni a hegyoldalban, ahhoz szinte elengedhetetlen kellék. Csak nehogy leguruljunk a nagy mókázás közepette!
Mindenki tudja, hogy nagyon égő szentimentálisan romantikusnak lenni. De jól esik, legalább néha. Meg azért szerintem kell ahhoz tehetség, hogy valaki létrehozza ezt a súgó-búgó atmoszférát, és ki ne szeretné a Wicked Game-et? Akkor meg miről beszélünk?
Gyönyörűséges melankólia, mély érzelmekkel telített magány. Szívszaggatóan szépek Rose Berlin énekesnő dallamai, és pont hozzájuk illő társként szegődnek melléjük a Dean Garcia által kreált minimalista, trip-hopos, ambientes alapok, tovább növelve az elhagyatottságérzetünket.
Instrumentális post-rock, ha nem is virtuózok, de legalább nem ímmel-ámmal bazseválnak a hangszereken. A lágy, kellemes részek vannak többségben, és van mélységük, tartalmuk, szépségük, amikor meg jönnek a műfajban elengedhetetlen dinamikai csúcspontok, amellett, hogy jön velük az ilyenkor várt, de sok esetben mégsem érkező felszabadító érzés, azok is át vannak szőve melankóliával. Sleep Dealeréknek van érzékük a műfajhoz.
Egy intergalaktikus bányaomlás tökéletes aláfestő zenéje. Az alap természetesen szuperszónikus sludge, persze annak is a blackened vállfaja. Coffinworm után sírók reménye, Lord Mantist temetők vígasza, Primitive Man rajongók nem várt öröme.
Ugyan nem állítanám, hogy minden arannyá válik, amihez Peter Bjargö hozzáér, de a munkái általában érdemesek a figyelemre, élükön az Arcanával. A Sophia egy indusztriális projectje, azaz itt hiába is keresnénk az éteri dallamokat, ehelyett rengeteg nyomorúság szakad a nyakunkba, és a címhez híven elönthet bennünket a tisztátalanságérzet, ha magunkra engedjük ezt a zajhalmot. Persze külső szemlélőként is undorkodhatunk felette, kinek mi tetszik, sőt, adott a lehetőség, hogy messziről elkerüljük. Ép lelkűek esetében ez utóbbi igencsak indokolt lehet, ha nem győz bennük a kíváncsiság. Mert bizony igényesen szerkesztett, (negatív) hangulati elemekben bővelkedő, fantasztikus hangzású, rétegzett kompozíciók szökkennek szárba egymás után, főleg az elején.
Lehet, hogy hülye vagyok, mert egy ilyen elsőlemezes old school death metalos csapat bejön 2016-ban, az is lehet, hogy rém olcsó, mert a lélegzetelállítóra polírozott hangzás vesz le a lábamról. De már a gitáros intro beindítja a nyálelválasztásom, és a gitártémák borítóhoz mérten morbid miliője, a basszus öklendeztető brummogása, meg talán a gyorsabb, számomra sokszor unalmas tuka-tukák és monoton cséplések hiánya mérhetetlenül megörvendeztet. És még az ingerlően ízes gitárszólókkal, meg heveny tüdőrepedést imitáló hörgésekkel is meglehetősen elégedett vagyok. Ha ilyen a pokol, akkor egyáltalán nem egy kellemetlen hely, hanem csak egy kissé zabolátlan művész építészeti remeke.
Amikor nagy ritkán összefutok egy deathcore lemezzel, az első pillanatokban nagyon vígan szoktam bólogatni, aztán úgy a második breakdown táján kezdek picit unatkozni, míg hamarosan rá kell jönnöm, hogy innentől kezdve végig ez lesz, és lelohadok. Ennek az ausztrál csapatnak a fortyogó üstjébe az efféle zenei gyökerek mellé szerencsére került egy irdatlan nagy merőkanál hipertechnikás, ultrabrutális death metal is, és mindezt szuperszónikus hangzással körítve merik a tányérunkba. Bizony, az Apus tömegmészárlásához képest a három évvel korábbi AnyusVela debüt laza hétvégi kukoricán térdeltetés volt lekvárba torkoskodásért. Azaz alaposan kitesznek magukért a kengurukergető srácok, a komplexitás ellenére hemzsegnek az élvezetes groove-ok, sőt, még dallamokkal is találkozhatunk a szólógitáros jóvoltából. Remélem, nem fogok elfeledkezni róla, mert megérdemelné, hogy jó párszor meghallgassam!
A Virus zenekar gyökerei a Ved Buens Endéig nyúlnak vissza, amely egy mindössze egy nagylemezt megért avantgarde black metal formáció volt a 90-es évek derekán. Az egyediségéhez kétség sem férhetett, ellenben a "szerethetősége" már korántsem volt egyértelmű. Legalábbis nekem inkább erőltetettnek tűnt mint izgalmasnak az a sajátos rendszer, amelyben alkottak.
Az ott a frontemberség mellett doboló Czral itt inkább gitározik az éneklés mellett, a basszusgitáros poszt változatlan maradt, és bevettek maguk mellé egy ütőst. Zeneileg pedig némileg finomodtak, egyszerűen szólva metal helyett rockba ágyazva jelenítették meg ugyanazt a groteszk világot, bomlásnak indult elméjüket szabadjára engedve. Bevallom, nekem körülbelül két dal után vált unalmassá, fárasztóvá, sőt, terhessé, amit műveltek. Így a legutóbbi lemezbe már csak Krystoffer Rygg vendégszereplése okán hallgattam bele.
Ennél a Memento Collider lemeznél viszont némileg más a helyzet. Ugyan nem kezdtek semmi újba, de mintha mostanra összeért volna a produkció. Kellemessé persze nem vált az atmoszféra, de valami rejtélyes furmánnyal sikerült érdekfeszítővé tenniük a zenét. Talán az a kulcs, hogy a basszus szólam előtérbe került, a gitárok pedig még kevésbé vannak torzítva. Ezáltal amolyan jammelős, progresszív feeling uralkodott el, és erre erősítenek rá a jóval terjedelmesebb kompozíciók is. Azt kell mondanom, a kísérletezős zenék kedvelőinek feltétlenül érdemes tenniük egy próbát ezzel a lemezzel. Csak arra ügyeljenek, hogy ne szippantsa őket túlzottan magába az anyag, mert könnyen előfordulhat, hogy a legközelebbi tiszta pillanatukban egy gumiszobában találják magukat...
Ronda borítóhoz szép zene jár. Csak viccelek, teljesen őrült, eszelős, experimentális mathcore-sludge-progrock hallható a Kadathon. Méghozzá elég kellemetlenül játékos, disszonáns fúziós kalandozásokkal, és a jó ízlés határát súroló bélokádásokkal fűszerezve. Finom!
Ha valaki veszi a fáradságot, és böngész a posztjaim között, akkor sem fogja azt látni, hogy csakúgy dobálóznék az "emmárasztánkomojzene" kifejezéssel. Az iamthemorningnál azonban tagadhatatlanok a klasszikus gyökerek, mind Gleb Kolyadin zongorajátékában, mind Marjana Semkina vokális megoldásaiban. Viszont van itt sok más egyéb is. Például Tori Amos, úgyhogy aki (még) egy kicsit cizelláltabb lemezt szeretne a művésznő magával ragadó stílusában, és még nem tette volna, az mindenképpen hallgassa meg a ~ debütöt. Persze a hatások itt is itt vannak, csak kevésbé markánsan, kiegészülve komor-komoly, nehezebben emészthető progresszív rockos részekkel. Nem annyira tüskés, kevés fogódzót rejtő azért ez az új anyag, mint a múltkori Belighted, úgyhogy az ott esetlegesen elakadóknak érdemes tenniük egy próbát ezzel a lemezzel. Mellesleg mára már szerencsére többé-kevésbé azt az albumot is tudom értékelni, csak meglehetősen komoly kihívás elé állított vele az orosz duó.
Amúgy meg: egy jól sikerült, félig slágeres duett erejéig itt van Mariusz Duda a Riverside-ból, illetve a Lunatic Soulból. Az alkalmanként felbukkanó dobok mögött meg nem más ül, mint a tekintetes Gavin Harrison úr a Porcupine Tree és a King Crimson (ex-)soraiból, akinek a játékát mindig élmény hallgatni. Illetve basszuson zenésztársa, Colin Edwin teszi tiszteletét, és akadnak még a többiek, akiket nem ismerek, így hallgatok róluk.
Egyszer nyugalmat árasztó, kellemesen ringató, máskor az élvezethez nem kevés előismeretet és intenzív odafigyelést igénylő, ám mindenképpen nagyszerű album a Lighthouse. Ha nem is minden napra...
Jó kis instrumentális fúziós rock zene, nem kevés gitárral, sok-sok szintivel, és még több játékossággal. Annyira valahogy mégse vidám, viszont aki szereti az ilyesmit, attól megér egy-két kattintást.