Ugyan nem állítanám, hogy minden arannyá válik, amihez Peter Bjargö hozzáér, de a munkái általában érdemesek a figyelemre, élükön az Arcanával. A Sophia egy indusztriális projectje, azaz itt hiába is keresnénk az éteri dallamokat, ehelyett rengeteg nyomorúság szakad a nyakunkba, és a címhez híven elönthet bennünket a tisztátalanságérzet, ha magunkra engedjük ezt a zajhalmot. Persze külső szemlélőként is undorkodhatunk felette, kinek mi tetszik, sőt, adott a lehetőség, hogy messziről elkerüljük. Ép lelkűek esetében ez utóbbi igencsak indokolt lehet, ha nem győz bennük a kíváncsiság. Mert bizony igényesen szerkesztett, (negatív) hangulati elemekben bővelkedő, fantasztikus hangzású, rétegzett kompozíciók szökkennek szárba egymás után, főleg az elején.