Elképesztően termékeny ez a Jute Gyte nevezetű egyszemélyes experimentális black metal banda. A 2006-os debüt óta minden évben van album, sőt inkább kettő, arról nem beszélve, amikor öt. Ehhez képest én ezzel az írd és mondd, huszonhatodik lemezükkel találkozom először. Igaz, annyira nem fog meg a Perdurance, hogy hanyatt-homlok elkezdjem feltérképezni a korábbi anyagokat, de találom annyira izgalmasnak, hogy néhány sort írjak róla. Elég avantgarde, de azért a metalos oldalra is kellő súlyt helyező zene hallható itt, méghozzá barátságtalanságuk, kicsavarodottságuk ellenére meglehetősen jó gitártémákkal ellátva. A dobok egyértelmű, hogy nem viselik magukon emberi kéz nyomait, de ez az efféle formációknál úgysem meglepő, és mindenféle effektekkel még rá is játszik a szerző az indusztriális élményre, szóval ez is rendben van.

A legfőbb érvem a Jute Gyte mellett igazából az, hogy míg ilyen esetekben sokszor van, hogy ugyan nehezen veszi be a gyomrom, amit hallok, és / vagy alapvetően unom az egészet, és az agyamnak kell meggyőznie, hogy igenis érdekes a produkció, mert ez meg az történik, így meg úgy csinálják, és az mennyire különleges; jelen esetben elsősorban jól esik hallgatni, mint zene, összhatásában működik, és aztán, mintegy megerősítésül konstatálja az intellektusom, hogy mennyire kreatív dolgok zajlanak az albumon.

Egyszóval hangulatos kis muzsika ez, már annak, aki edzett az extrém, elborult területeken, egyébként bizonyára okozhat fejfájást, gyomorrontást, lumbágót, csalánkiütést és ülőidegzsábát is...