Na, ez egy nagyon rég elkezdett, ám soha be nem fejezett kritika, amit azért csak sajnálnék veszni hagyni. Szóval most rövidre zárom, egy picit áramvonalasítom, és íme:

Onnan van egyáltalán fogalmam a Rose Windows létéről, hogy amikor a blogoldalon szereplő első kritikát írtam az Earth 2014-es lemezéről, utánajártam az ott vendégszereplő énekesnőnek, Rabia Shaheen Qazinak, és a nyomok ehhez a csapathoz vezettek. Az ismeretség a két zenekar között több mint valószínű, hogy Randall Dunn producernek köszönhetően jött létre, aki az igazán izgalmas nevű, ám annál is jobb zenéjű Master Musicians of Bukkake alapítója, és mind az Earth-szel, mind a Rose Windows-zal dolgozott, akárcsak a Sunn O)))-nal, a Borisszal stb.

Szóval Rose Windows-ék 2010-ben alakultak, 2013-ban adták ki ezt a bemutatkozó albumot, és 2015 elején jelent meg a második. Igencsak érdekes, hogy az utóbbi megjelenése előtt nemsokkal egyszer csak hopp, feloszlottak, így például ez a kritika is jócskán posztumusz...

Idős, leginkább Marianne Faithfulléra emlékeztető énekhang áll a középpontban, csak Little Annie kevésbé extrovertáltan, sokszor inkább nyöszörgősen adja elő magát. Viszont ezt nem leszólásnak szánom, jól áll a visszafogottság is egy ilyen végstádiumig szétdohányzott hangnak, az ambientes, popos kísérete pedig igazán megállja a helyét a mai viszonyok között is, halld például a She Has a Wayt. Vannak azért zeneibb, jazzes közegbe helyezett nosztalgikus költemények is, ilyen mondjuk a You Don't Know What Love Is. Abban bizonyára kiegyezhetünk, hogy ez a nő egy gonosz boszorkány, de attól még a Trace nem egy rossz hallgatnivaló. 

2012, 2014, 2016, The Seer, To Be Kind, The Glowing Man. Reneszánszát éli az egyre csak öregedő Michael Gira vezette experimentális csapat. Itt van zsinórban a harmadik két óra körüli szeánsz, és még mindig megteszi a hatását. A déemben is azt szoktam mondani, amikor panaszkodnak a fogkrémespultnál, hogy mostanában nincsenek új Vhk lemezek, hogy álljanak át a Swansra, hasonló a hatása, jobban fognak tőle aludni. Érdekes egyébként, hogy hogy elkapta a csapat a fonalat, bevallom, a korábbi munkásságukból csak néhány momentum ragadt meg bennem, illetve nem is igen kaptam kedvet a behatóbb ismerkedésre. Ez a trilógia meg mintha nekem készült volna. Legalábbis a részletekre kevéssé odafigyelős, természetfelettire fogékony énemnek, akit már jó néhányszor rituálisan lemészároltam, ezért nincs előtérben, de Swans-hallgatáskor előbukkan a semmiből, és teret görbít, dimenziót ugrik...

Már az idejét sem tudom, mióta, de legalább tíz éve tart a jelenség, hogy mindenféle emberek kedvenceinek listáján előkelő helyen végez a Gojira, és állandóan hivatkoznak rájuk, ha a kortárs előremutató bandák kerülnek szóba, például úgy, hogy mekkora zsenik. Ehhez képest eddig még nekem nem esett le a tantusz, tizedannyira sem, mint mondjuk a Mastodon esetében. Jó, hallom én, hogy eljátszanak ezt-azt, de valahogy nem tűntek többnek egy kevéssé innovatív Messhugah, meg egy zseniális szólók, és megjegyezhető refrének nélküli Soulfly keverékénél. Ami persze nem volna szégyen, csak nem értettem, mire ez a hype. Lehet, hogy ez most már így is marad, vagy pedig valamikor nagy nyilvánosság előtt, szégyenszemre nekiállok hamut szórni a fejemre, mindenesetre a Magma esetében némileg más a helyzet. Ugyanis jócskán továbbléptek zeneileg, és ugyan az ezer közül is felismerhető technikás-szaggatós brutál grúvolások most is megvannak, erősödött a sludge-os, post-metalos elemek jelenléte. Meg minden tekintetben színesebb, változatosabb, dallamosabb lett az egész (talán ének terén elsősorban). Szóval most már mindenképp kilógnak a korábban felállított skatulyámból, és ha őszinte akarok lenni, nem mondhatok mást, mint hogy egész jó. Sőt, lehet, hogy nagyon meg is kedvelném, ha sokat hallgatnám...

Argentin fúziós rock csapat, méghozzá ének nélkül, ám annál groove-osabban. Nincsenek nagy ide-oda szaladgálások, hanem kimért, komótos tempók, arra variálnak rá épp úgy ahogy akarnak. Fantázia akad náluk bőven, igaz, a borítón ez cseppet sem látszik. Annyi baj legyen, ha egyszer jó a zene...

Freya-Jane Brown énekesnő a lejjebb látható zenekari fotó alapján nem tűnik egy kedves személynek, és ezt a képet támasztja alá az eszeveszett vicsorgása is. Ezek után meglepett, hogy amikor valódi éneklésre ragadtatja magát, egyenesen angyaliak a dallamai, és emellett meglehetősen jók is. Szerencsére a zenei aláfestés sem alibizés, szóval a jövőben lehet a Cairissból egy figyelemre méltó zenekar. Bemutatkozó anyagnak bőven megteszi a Fall, érdemes meghallgatni!

Okkult sztónerkedés viszonylag tempós, szpészes zenével, és egy hol torokkínzó, hol boszorkánykodó énekesnővel. Mint a borítón látható, a nagy fekete szívem már az övé, és épp most szedi ki belőle a maradék kis fehéret. Hogy megegye... 

Ezeknek a kedves mexikóiaknak a piros rasztás csajszival az élen az a céljuk, hogy teljesen megváltoztassák a világot. Ehhez Trumpnak is lesz egy-két szava, úgyhogy szerintem nem fog nekik sikerülni... :( Ám ettől még állati jó latinos rockzenét nyomnak, ráadásul ilyesmivel nincs is tele a padlás. Libabőr, léleksimogatás és a mesztic vér füllesztő lüktetése. Ha csak egy lemezt vihetnék magammal egy távoli vidékre menvén, nem ezt vinném, viszont biztos, hogy Mexikó volna a távoli vidék, hátha összefutunk!

No, ő egy általában a háttérben mozgolódó figura. Többnyire más előadóknak szokta a produkcióikhoz kapcsolódó szimfonikus zenei részeket megkomponálni, illetve session hegedűsként gyakran színpadra is áll velük. A Placebóval például tíz éve működik együtt, de dolgozott egyebek mellett Kanye Westtel, a Gorillazzal, Kate Nash-sel és Roy Harperrel is.

Ez pedig itt egy instrumentális album, mondjuk neoklasszikus-ambient vonalon. Minden tétel egy-egy város nevét viseli, és - gondolom - Brice a hozzájuk fűződő benyomásait igyekezett kifejezni a zene nyelvén. Mindenesetre melankolikus, introvertált számok sorakoznak egymás után, hallható hozzáértéssel hangszerelve. Esős időben megnyugtató rájuk elaludni, feltéve, hogy fedett helyen vagyunk...

Borult, Alice in Chainses vokálkórusokkal felturbózott stoner-sludge, méghozzá meglepően rövid, mégsem igazán slágeres, magával ragadó dalokkal. Az ilyen nálam mindig nyerő, most is az. Nem írok többet csak azért, hogy sok legyen, de aki szereti az ilyesmit, csak magát okolhatja, ha nem hallgatja meg!

Elképesztően termékeny ez a Jute Gyte nevezetű egyszemélyes experimentális black metal banda. A 2006-os debüt óta minden évben van album, sőt inkább kettő, arról nem beszélve, amikor öt. Ehhez képest én ezzel az írd és mondd, huszonhatodik lemezükkel találkozom először. Igaz, annyira nem fog meg a Perdurance, hogy hanyatt-homlok elkezdjem feltérképezni a korábbi anyagokat, de találom annyira izgalmasnak, hogy néhány sort írjak róla. Elég avantgarde, de azért a metalos oldalra is kellő súlyt helyező zene hallható itt, méghozzá barátságtalanságuk, kicsavarodottságuk ellenére meglehetősen jó gitártémákkal ellátva. A dobok egyértelmű, hogy nem viselik magukon emberi kéz nyomait, de ez az efféle formációknál úgysem meglepő, és mindenféle effektekkel még rá is játszik a szerző az indusztriális élményre, szóval ez is rendben van.

A legfőbb érvem a Jute Gyte mellett igazából az, hogy míg ilyen esetekben sokszor van, hogy ugyan nehezen veszi be a gyomrom, amit hallok, és / vagy alapvetően unom az egészet, és az agyamnak kell meggyőznie, hogy igenis érdekes a produkció, mert ez meg az történik, így meg úgy csinálják, és az mennyire különleges; jelen esetben elsősorban jól esik hallgatni, mint zene, összhatásában működik, és aztán, mintegy megerősítésül konstatálja az intellektusom, hogy mennyire kreatív dolgok zajlanak az albumon.

Egyszóval hangulatos kis muzsika ez, már annak, aki edzett az extrém, elborult területeken, egyébként bizonyára okozhat fejfájást, gyomorrontást, lumbágót, csalánkiütést és ülőidegzsábát is...

"Úgy kezdődött az egész, hogy hajnalban becsöngetett hozzám három sárga ruhás ember, és kérdezték, mikor voltam utoljára fülészeten. Én meg nem hallottam, hogy mit kérdeznek, így nem is szabadkozhattam, hogy semmi bajom sincs, csak azért nem értek semmit, mert berregtetik azt az izét. De akkorra már bent is voltak a nappaliban, a fotelhez kötöztek, és némi vízspriccelés után beledugták a fülembe azt a kisebb izét, ami a nagy izéjükhöz volt csatlakoztatva, és amiből ugyanaz a rettenet szólt, csak sokkal hangosabban. Azon minutumban belém nyilallt a fájdalom mellett a felismerés is, hogy alighanem mindkét dobhártyám átszakadt."

Gondolom, minden drone-rajongó álmodott már hasonlót... Viszont ez most nem is mindig vészes, sőt, olykor kifejezetten szolid meg hangulatos, ahogy kántál benne Csihar Attila (ki más?). Amúgy koncertfelvétel, és a címét kiolvasni sem tudom (szerény ismereteim szerint "nyezsity"), nemhogy a jelentéséről fogalmam volna (ha az érzéseimre hallgatok, élőhalottat, azaz zombit súgnak a zsigereim - természetesen a szoba másik sarkából).

Volt idő, hogy majdnem minden zenekarban Berger Dalma énekelt (Esclin Syndo, Seen, Singas Project, Realistic Crew), aztán egyszer csak huss, és csak a Volkova Sisters maradt. De ahelyett, hogy azon szomorkodnánk, ami elmúlt, szomorkodjunk a Blood Shapes This Faith-en! Ahogy az várható volt az eddigi három EP alapján, az egyes dalok stílusa elég nagy változatosságot mutat. Természetesen azért a kísérleti elektronika, meg a cseppet sem vidám hangulat végigkíséri őket. Sajnos a Taksony számomra többedjére sem nyújt semmit, viszont a többiekkel igazán jól kijövök. Ugyan eleve kedvelem a mostanában rózsaszínhajúnak tűnő énekesnő hangját, perverz módon még jobban vonzódom hozzá, amikor betegre van piccselve. Az erőteljes minimalista törekvések ellenére a hangszerelés is tele van izgalmas megoldásokkal. Többször előbukkannak népzenéből merített dallamok, és a széthulló atmoszférával keveredve posztapokaliptikus feelinget árasztanak. Szóval jó kis anyag ez, lehet rá akár katatón heverni, vagy görcsökben fetrengeni, és mivel az elmúlt jó pár év során íródott, reménykedjünk, hogy hamar jön a következő, mi meg valahogy kihúzzuk addig élve!

Rengeteg fantasztikus rockénekesnő került felszínre mostanában, ám akkor is hihetetlennek tűnt, hogy a semmiből bukkanjon elő valaki, akiről az az első benyomásom, hogy felülről néz az egész színtérre, Elin Larssonostul, Jennie-Ann Smith-estül, Cammie Gilbertestül. És hát nincs is így, mivel a tejszínszempillájú csokolá-démon vörösüstökű do-boszorkány társával már 2009-ben kiadott egy lemezt, csak akkor még Invasion néven, és más volt a gitáros. Mindenesetre maradtak a trió felállásnál, azaz se basszus, se billentyű, se semmi. De jól elvannak így egyelőre, csak a jövőre nézvést kérdéses, hogy nem lesznek-e túl szűkösek a továbblépési lehetőségeik. Belehallgattam a "régi" művükbe is, azért a Possession jóval dalközpontúbb, emészthetőbb, naná, hogy retrósabb, és szerencsére Chantal Brown zsenije sokkal inkább előtérbe került. Ajnározhatnám napestig a tónusában sokszor Skinre emlékeztető, elementáris hangját, de mindenki hallgassa meg maga, inkább azt említem meg, hogy a kísérő muzsikusok is nagyon ott vannak a szeren ebben a retrós, pszichedelikus, sztóneres, szabad szellemű műfajban.

Remek, hogy itt egy újabb blackened sludge remek! És tényleg, rettenetesen lehet szeretni az ilyen tüskebozontosan macskapacsmagoló zenéket. Dinamika, brutalitás, törés-zúzás. A hardcore-os beindulások is jellemzőek, igaz, rém intelligens környezetben, kortárs, poszt-riffeléssel felturbózva. Szakmai tapasztalat, hogyha ez szól, mialatt vazektómiát végzek a pacienseken, egész jól viselik, és egy kis vérhányás után vígan mennek a dolgukra...

Darkos szintipop 21. századi köntösben. Hivatalosan futurepopnak és progressive trance-nek címkézik. Mivel én most hallok ilyet először, és van egy hangulata, meg a hangzása is perfekt, érdekességképp bejön. Ha mégis valaki ismertet kéne említene, Moby például eszembe jutna, esetleg Emika, de biztos vannak találóbb példák is, csak nem az én fejemben...

Szegény kicsi testecske, csak folyamatosan passzírozza ki magából a mindenféle anyagokat, nekem meg általában nem szokott tetszeni egyik sem. Lehet, hogy a Full of Hell nevű grájndbrigád legénysége kellett ahhoz, hogy működjenek nálam a dolgok, bár önmagában aligha hallgatnám meg ez utóbbi csapatot. Így viszont, minden metalok legkísérletezősebb alakulatával összefogva, egy irdatlan és iszonyatos, dránolós hangjáték képében elvagyok vele, és most előre szólok, hogy amikor majd a Pokolban nyúzzák a bőrömet, szóljon már ez közben! Köszi!

Kirk Windstein-jellegű fába szorult féreg ordítás, nyers sludge-os alapok. Ha csak ennyi volna, hiába hibátlan, már nem is említeném őket. Azonban a nagyon szép, választékosan hangszerelt, igazán zenei, post-rockos részek markáns jelenléte mellett nem tudok elmenni. Arról nem beszélve, hogy az Isis-be illő post-metalos zúzások is a helyükön. Félórányi, igazán jól sikerült dalfüzér a fenti műfajok kedvelőinek. Persze egyéniség terén volna hova fejlődni, de a minőség magas. 

Jóleső zongorás ambient. Szigorúan alkalmazott zene, például, ha napok óta gyaloglunk a hóban, már elkerülhetetlen a fagyhalál, és azt akarjuk, hogy még kellemesebb legyen, akkor kiváló. Meg amúgy ha elaludni, pihenni akarunk. Fárasztó nap után, félálomban a buszon tökéletes. Metrón nem, mert ott nem fogjuk hallani. Egyébként nagyon jó a hangzása, átmossa a fülünket, a hangszerelés ízléses, igényes, és a zongorás témák sem azt sugallják, hogy tegnap látott a zenész először klaviatúrát...

Egy black metal debüt ez, amelyről valamelyest a Satyricon második, indusztriális, kíméletlenül nyers korszának az a fázisa jut eszembe, amikor még ígéretes, sőt, reményteljes volt. Azaz valahogy a Volcano környékére lőném be a The Carnal Sabbathot, talán egy kicsit a Rebel Extravaganza irányába tőle. Ezzel bizonyára lehet vitatkozni, viszont nem valami nagy igazságot akartam kijelenteni, hanem az esetleges érdeklődők figyelmét felkelteni...