Rengeteg fantasztikus rockénekesnő került felszínre mostanában, ám akkor is hihetetlennek tűnt, hogy a semmiből bukkanjon elő valaki, akiről az az első benyomásom, hogy felülről néz az egész színtérre, Elin Larssonostul, Jennie-Ann Smith-estül, Cammie Gilbertestül. És hát nincs is így, mivel a tejszínszempillájú csokolá-démon vörösüstökű do-boszorkány társával már 2009-ben kiadott egy lemezt, csak akkor még Invasion néven, és más volt a gitáros. Mindenesetre maradtak a trió felállásnál, azaz se basszus, se billentyű, se semmi. De jól elvannak így egyelőre, csak a jövőre nézvést kérdéses, hogy nem lesznek-e túl szűkösek a továbblépési lehetőségeik. Belehallgattam a "régi" művükbe is, azért a Possession jóval dalközpontúbb, emészthetőbb, naná, hogy retrósabb, és szerencsére Chantal Brown zsenije sokkal inkább előtérbe került. Ajnározhatnám napestig a tónusában sokszor Skinre emlékeztető, elementáris hangját, de mindenki hallgassa meg maga, inkább azt említem meg, hogy a kísérő muzsikusok is nagyon ott vannak a szeren ebben a retrós, pszichedelikus, sztóneres, szabad szellemű műfajban.