Na, ez egy nagyon rég elkezdett, ám soha be nem fejezett kritika, amit azért csak sajnálnék veszni hagyni. Szóval most rövidre zárom, egy picit áramvonalasítom, és íme:
Onnan van egyáltalán fogalmam a Rose Windows létéről, hogy amikor a blogoldalon szereplő első kritikát írtam az Earth 2014-es lemezéről, utánajártam az ott vendégszereplő énekesnőnek, Rabia Shaheen Qazinak, és a nyomok ehhez a csapathoz vezettek. Az ismeretség a két zenekar között több mint valószínű, hogy Randall Dunn producernek köszönhetően jött létre, aki az igazán izgalmas nevű, ám annál is jobb zenéjű Master Musicians of Bukkake alapítója, és mind az Earth-szel, mind a Rose Windows-zal dolgozott, akárcsak a Sunn O)))-nal, a Borisszal stb.
Szóval Rose Windows-ék 2010-ben alakultak, 2013-ban adták ki ezt a bemutatkozó albumot, és 2015 elején jelent meg a második. Igencsak érdekes, hogy az utóbbi megjelenése előtt nemsokkal egyszer csak hopp, feloszlottak, így például ez a kritika is jócskán posztumusz...
Stílusilag sok mindenből táplálkozik a zenekar, egy lehetséges kísérleti meghatározás a pszichedelikus blues-folk-rock. Népzenét tekintve említik a perzsa, az indiai, na meg a kelet-európai muzsikákat. Mindebből sejthető, hogy nem egy ember bensőjéből fakadnak a szerzeményeik, és valóban, a tagok nem kevesen, egész pontosan féltucatnyian vannak. Maguk annyit fűztek még hozzá a teremtődésmítoszukhoz, hogy ugyan minden általuk felhasznált zenei motívum minimum több évtizedes múltra tekint vissza, a mód, ahogyan összekovácsolták őket, korábban nem lett volna lehetséges.
A felállást tekintve az énekesnőről már tudtok, természetes a basszusgitár meg a dob jelenléte, aztán ketten is gitároznak, plusz van még egy billentyűs, meg egy fuvolista. Hát ez így már hét, ezt őszintén szólva én sem értem, mert szextettnek nevezték magukat. De talán mindegy is, pláne, hogy sok vendégzenészt bevetnek, így simán lehet pl. harmonikát is hallani náluk, továbbá Quazi mellett két srác is énekel a zenészek közül.
A neveik elég nagy nemzetközi szórást mutatnak, de most az elemezgetésükbe, találgatásokba, hogy ki honnan jött, meg egyáltalán a felsorolásukba sem mennék bele, legyen elég annyi, hogy indokolják a szerteágazó hatásokat. Ezek után a rosszindulatúak egy eklektikus multikulti katyvaszra asszociálhatnak, pedig tök organikusnak hat az egész. Meg is van az elméletem rá, hogy mi okozza: az "olvasztótégely", azaz ahol a csapat tevékenykedik, nem más, mint Seattle, az USA észak-nyugati fekvésű Washington államának Rain City becenevű legnagyobb városa. Mint az közismert, nem egy komorabb/sötétebb hangvételű csapat származott el onnan, és nemcsak a grunge szcéna jelentős képviselőire gondolok, hanem az arról a vidékről elhíresült metal csapatok, jelesül a Queensryche és a Sanctuary / Nevermore sem a napfényes oldaláról közelítette meg a saját műfaját. Azért is jó, hogy felhoztam ezeket a bandákat, mert most egy nyílegyenes mondatrésszel együttesen helyre tudom őket tenni: ezekhez a Rose Windows-nak az égegyadtavilágon semmi köze.
Viszont a Rain City név kötelez, sőt, az itteni csapatok közül talán az ő zenéjük támasztja alá a leginkább ezt a kifejezést, értsd: igazi borult ég alá való muzsika. Ha valakihez mégis hasonlítani szeretném őket a környéken, akkor a Mother Love Bone-t említeném, mert az ő dallamviláguk mintha visszaköszönne, bár a körítés más. Hát igen, a Mother Love Bone volt az egyetlen általam hallott glam banda, akik nem játszottak vidám zenét...
Amúgy ha valaki számára nem volna világos, a nevük rózsaablakot jelent, ami nem más, mint a templomokon "tisztességes ablak" helyett található, kerek, színes, mozaikszerű izé. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert egyrészt utal a már többször is említett hatásbeli sokféleségre, másrészt mindkét albumborítójukon ilyesmit láthatunk (l. fent). Ha már vetettünk rá egy pillantást, vegyük észre azt is, hogy a képet domináló pasztelszínek milyen jól jellemzik az anyag atmoszféráját!
A nyitó dal egyben a címadó is, illetve annak az első része, amely meglehetősen kimért tempóval indít. Nekem egy jófajta tengerparti ücsörgés jut róla eszembe, lehetőleg bennszülöttek társaságában, akik épp a titkos receptjük alapján készült tudatmódosítójukkal kínáltak meg. A Tribe After Tribe-ot ismerők talán egyet értenek, hogy a hangulat rokon a Robbi Robb-féle merengésekkel.
A Native Dreams egy erőteljes gitárriffre érkező keleties billentyűtémával hódít, a lanyha tempó, és a bódító (vagy bódult, ki mennyire éli bele magát) miliő továbbra is uralja a terepet. Bár itt már találkozhatunk vaskosabb, hard rockosan kemény résszekkel, és a dal végére egy Hendrix-ízű gitárszólót is megeresztenek. A Heavenly Days egy könnyedebb, táncolós ritmusú, egyszerű felépítésű dalocska. Ha lehunyom a szemem, megelevenednek előttem a poros utcácskák, ahogy az emberek tesznek-vesznek, élik a kis életüket... Szóval a cím alapján eszünkbe ötlő mennyei boldogság inkább csak annyit jelent, hogy épp nincs háború, betegség, éhínség, és ez az embernek már egész jó (azért a továbbiakban jobb lesz, ha igyekszem visszafogni a képzelgéseimet, mert különben sosem érünk a végére ;-)). Hangszeres szempontból nekem legjobban a szintiszínezések tetszenek, amik vibrálóvá teszik a légkört.
A Walkin' with a Woman-hez érve ismét lelassítunk, és mostanra mindenki elkönyvelheti magában, hogy ez a zene bizony nem a pörgésről szól. Elég szomorkás, blues-os a nóta, itt talán Quazit emelném ki, mert nagyon érzékenyen énekli a verzét, az erőteljesebb refrénnél még Linda Perry is eszembe jut róla, bár azért annyira nem karcos a hangja. A következő Season of Serpents puritán hangszerelésű, szinte csak egy szál akusztikus gitárra épülő ártatlan népdalocska, amit megint Rabia miatt élmény hallgatni. Utána a Wartime Lovers meg egyenesen a kedvencem, egy középtempós (azaz Rose Windows mércével gyors ;-)), szürreális, eső utáni mezítlábas tánc a pocsolyás utcácskákon. Ehhez szerencsére klip is készült, akár a Heavenly Days-hez meg a Native Dreams-hez.
Bizonyára nem szép ilyet leírni, de a következő Indian Summernél az a benyomásom, mintha már szerepelt volna. Persze nem így van, de tényleg nagyon belül marad az eddig kijelölt határokon, és mind a ritmusok, mind az akkordmenetek, mind az énekdallamok hasonló verzióban előfordultak már, legalábbis a dal végétől eltekintve. Önmagában viszont nem rosszabb a többinél, egész egyszerűen a műfaji-kulturális sokszínűség ellenére valahogy sikerült a csapatnak viszonylag szűk határokat kijelölni maga köré.
Továbbhaladva azért árnyalódik a kép, mert a tíz perces This Shroudban, bár nem zsúfolják tele, és nem csaponganak benne jobbra-balra, azért minden szépre és jóra jut idő. Akad simogató akusztikus gitárjáték, Mother Love Bone-os emelkedettségű kreatív csúcspont, na meg a lemez legkeményebb riffelése is itt hallható, akárcsak fuvola- és gitárszóló, stb. Végül a The Sun Dogs II: Coda foglalja keretbe a lemezt, amiben vonós (érzetet keltő) segédlet mellett countrys-beatles-es fiúkórus egészíti ki az amúgy is hangulatos kompozíciót.
Szóval nagyjából ennyi a The Sun Dogs az ügyetlenségüknél is körülményesebb szótirádáimmal körülírva, és hogy néhány szót a másik, a zenekar nevét viselő albumról is ejtsek, az bizony egy pettyet sem rosszabb az elődjénél. Hangulatában nagyon hasonló, ám ha jobban odafigyelve hallgatjuk, a mocsaras riffekben kibuknak a New Orleans-i hatások. Nem véletlenül, ugyanis az album felvételére szépen felkerekedett a banda, és leköltözött a louisianai Bogalusába. Így a haverjaik sem tudtak vendégeskedni a lemezen, és ezáltal elődjénél valamivel egységesebb, rövidebb, kerekebb dalokból álló album született, kevesebb szólisztikus betéttel. Azonban mindez a lényegen nem változtat, akinek a The Sun Dogs tetszett, és akar még ilyet, az bátran nekiveselkedhet a Rose Windowsnak is, és ígérem, mély, pihentető álomba merül hamarosan.
Szomorú, hogy itt véget ér a történet, mert ennél jóval több lehetett volna a csapatban, de ahelyett, hogy keseregnénk, hallgatgassuk őket eső idején!
Ui.: Hú, muszáj ideírnom a végére, hogy most, a közzétételkor, mennyire más stílusban írok már. Manapság biztos nem születne meg ez így, kezdve a "minden dalon jól végigmegyünk" módszernél. Sokat bele is javítottam, mert nem bírtam elviselni az idiótaságaimat. De azért hagytam benne bőven, hadd lássa a világ, szégyenszemre...
