Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Music Over My Head

Mi and L’au: Four Pair of Wings ajánló

2016. 06. 10., Alter K

2020. július 06. - herma

mi_and_l_au.jpg

Mi and l'Au, azaz Mira, a modell Finnországból, és Laurent, a zenész f'Ranciaországból megismerkedtek. Párizsban. Persze, hogy nyomban, menthetetlenül és halálosan egymásba szerettek. Aztán mégis. Úgy döntöttek, hogy elköltöznek a hölgy hazájába, mindenkitől távol, egy házba az erdő mélyén, hogy a továbbiakban teljes mértékben egymás felfedezésének szentelhessék az életüket. No meg némi zenélésnek. Azóta nőtt négy pár szárnyuk. Aki nem hiszi, hallgassa meg a lemezüket! Mira szépen énekel egyébként, cseppet sem gyenge pontja a produkciónak, sőt, igazából az általa énekelt dalokat "kíséri" Laurent minimalista, indie-poposnak nevezhető körítéssel. Vagy lehet, hogy ez így félrevezető, szóval nincs itt semmiféle tucc-ütem, sőt, ritmuskeltő eszközök egyáltalán nem szerepelnek sehol sem. Olykor trip-hopos hidegségű, máskor szomorkás, sanzonba hajló, de mindenképpen maguknak való, bánatos, introvertált számokat írt a duó. Én szeretem az ilyesmit, jólesik hallgatni, de amúgy felvetődik a kérdés, hogyha így érzik magukat ott az erdő mélyén, biztos megtalálták-e, amit kerestek, és ugyan az ötlettől is szégyellem magam, de vajon tényleg elegek egymásnak?

Szerelmi bánatra mindenesetre hatékony vigasztaló a Four Pair of Wings, mert megnyugtató ráébredni, hogy nem csak mi vagyunk reménytelenül lelombozva e föld kerekén... 

Tovább

Nebula Drag: Nebula Drag ajánló

2016. 05. 17., self-released

nebula_drag.jpg

Tényleg nap mint nap jelennek meg olyan stoner lemezek, amelyek a stílusukban olyan minőséget képviselnek, hogy az örök legjobbak között emlegetnénk őket. Ha nem volna belőlük ennyi...

Így meg már fel sem akarok figyelni rájuk, mert mindegyik csak csepp a tengerben. Csakhogy belehallgatok, egyből bizsergeti a bőröm, fantasztikus a húzása, jó kis doomos horzsolások jönnek, a gitárok sivalkodnak, a dobos meg jól beleveri a fejembe a rockandrollos grúvalapot. Az ének, ha nem is zseniális, lazán veri például a kiterjedt magyar színtér nyolcvanöt százalékát. Szóval nincs itt mit magyarázni, igazán ízes zene ez, aki szereti az ilyet, és épp nincs telítődve, az készüljön fel, hogy mindjárt nagyon jól fogja magát érezni!

Tovább

Floex: Samorost 3 Soundtrack ajánló

2016. 03. 24., self released

samorost_3.jpg

A 2016-os év minden bizonnyal leggyönyörűbb játékának soundtrackje. Igazából önmagában azért lehet érdekes, mert talán sokan nem gondolnák, hogy ilyen igényes ambient-electro zenéje lehet egy játéknak. Meg esetleg valaki emiatt lesz kíváncsi a cseh Amanita Design fantasztikus látványvilágú, irtó aranyos, sziporkázóan szellemes, fantáziadús műalkotására. Bár többnyire csak úgy is tök jó hallgatni, érdemes ráeszmélni, hogy a számítógépes játék is lehet művészet! Na, ez volt a reklám helye... (kár, hogy nem fizetnek érte)

Tovább

Scorpion Child: Acid Roulette ajánló

2016. 06. 10., Nuclear Blast

scorpion_child.jpg

Energikus, fílinges hard rock zene. Szerintem simán doom, akár még stoner is, de nem akarok mindig ezzel jönni. Mindenesetre fel lehet rá robbanni, ha túlfeszítettük a húrt mostanában. Ugyan több évtizedes múltra visszatekintő műfajban alkotnak, de a hangzás nagyon mai, a dalok szépen kerekítettek, és ki is vannak csinosítva. Így érdemes zenélni, bárhogy is értsem ezt!

Tovább

Druids: Cycles of Mobeum ajánló

2016. 06. 03., Sump Pump Records

druids.jpg

Egyszer, egy napfényes délutánon Fanyűvő és Kőmorzsoló összefutottak a sarki kiskocsmában, és elég hamar, úgy a tizedik sör környékén úgy döntöttek, hogy sludge zenekart alapítanak. Ez akár nagyon rosszul is elsülhetett volna, de mint kiderült, Fanyűvő a gitár nevű hangszert is jó sokáig nyüstölte, tán még tanárhoz is járatták a szülei, Kőmorzsoló pedig sokat kondáskodott egy szénbánya melletti gnútelepen, úgyhogy a fílinggel sincsenek problémák. Sőt, jó sok itt a dallam, a téma, az ötlet, tempósabbak is a műfaji átlagnál. Lehet szó kevésbé súlyos, doomos dallamokról, vagy a Neurosis vehemenciáját közelítő fanyűvésről, kőmorzsolásról, vasgyúrásról, hegyhengergetésről, elég jól megy a srácoknak. Ha akarnám, még progresszívnek is mondhatnám, de inkább nem, nehogy ezzel riasszak el valakit...

Tovább

Erin Tobey: Middlemaze ajánló

2016. 06. 03., Let's Pretend Records

erin_tobey.jpg

Kisangyal hangon énekel Erin Tobey, akit ez nem riaszt el, netán egyenesen vonz, annak van itt keresnivalója. Kicsit retrós, kicsit pszichedelikus, kicsit folkos, kicsit popos singer-songwriter jellegű dalcsokor, méghozzá jók a dalok, és elég sokféle stílusban íródtak.

Tovább

If These Trees Could Talk: The Bones of a Dying World ajánló

2016. 06. 03., Metal Blade Records

if_these_trees_could_talk.jpg

Az előző, második lemezüknél figyeltem fel erre a post-rock csapatra, és az nem volt rossz. Nem mondom, hogy azóta is epedve vártam, hogy mikor csinálnak új lemezt, de amikor rátaláltam erre, érdekelt a dolog. Mellesleg a már említett Red Forest óta ez az első kiadványuk, így még csak le sem maradtam semmiről.

Tán érdemes tudni, hogy instrumentális a cucc, meg hogy ugyan sok a dallam, de a ritmustémák egész metalosak tudnak lenni. Bár remélhetőleg manapság már senkinek sem okoz fejfájást az ilyesmi, pláne, ha post-rajongó. Persze nem kell annak lenni a The Bones of a Dying World meghallgatásához, szerencsére elég változatos, igényes, intelligens, távol áll a számomra is unalmas post-rock anyagokra jellemző tucathömpölygéseken (a legutóbbi Monónál például sokkal jobban tetszik), és még csak nem is nehezen emészthető szerintem. Egyaránt vannak monumentális, földindító csúcspontok, meg finomabb, a szépséget előtérbe helyező részek is. Egy enyhén szomorkás hangulat végigkíséri az albumot, de a cím alapján legfeljebb az meglepő, hogy nem súlyosabb a helyzet.

Szóval bulizni pont nem lehet rá, ellenben merengéshez, agyaláshoz kiváló partner, magányos sétákhoz ideális útitárs. Van olyan izgalmas, hogy odafigyelve is leköti az embert, de tán még jobb némileg önfeledten elmerülni benne. Ha pedig épp valami olyasmit kell csinálnunk, amiről könnyen elterelődik a figyelmünk, ahhoz is nagyon jól működik háttértámaszként, és a végén még élvezni is fogjuk az egyébként rém unalmas tevékenységet.

Tovább

Candlemass: Death Thy Lover EP ajánló

2016. 06. 03., Napalm Records

candlemass.jpg

Végül is, ha akarom, a Candlemass sosem adott ki gyenge anyagot. Van olyan, amit azért nem olyan szívesen hallgatok, olyan is, főleg koraiak, amelyekkel csak felületesebb az ismeretségem, de ezek ugye nem érvek ellenük. Esetleg azt hozhatnám fel kritikaként, hogy a saját, doom metalos kereteik között nagyon kompakt, mondhatni sematikus dalszerkezetekkel operálnak. Viszont a mai napig emlékezetes dalok születnek ezzel a módszerrel, így hiába hiszem azt mindig, hogy legközelebb már biztos elcsépeltnek fogom érezni, újra meg újra megeszem Leif Edling főztjét. Itt is, az Avatariumnál is, meg még mikor, kivel hogy dolgozik együtt, például szólóban (hehe, jajj).

Tovább

Paradox: Pangea ajánló

2016. 06. 24., AFM Music

paradox.jpg

Jaj, nem is tudom. Eleve nem a kedvencem a metalon belül a thrash, aztán az általában tovább tetézi a bajt, ha ilyen hevimetálos éneket pakolnak a tetejébe. Így esik ki nálam például a Belladonna-féle Anthrax. Ehhez képest a legjobban az Artillery fogott meg a stílus 2016-os felhozatalából, és ugyan a Paradox közel sem annyira, de ha valamiért beválogattam, most nincs szívem kitörölni. Az a helyzet, hogy jókat reszelnek, bár a Suicide Angel talán még jobbakat szokott. Aztán lehet, hogy többet kellett volna hallgatnom a Megadethet, a Testamentet, a Death Angelt, vagy akár az Anthraxet mégiscsak, és akkor mégsem ezzel jönnék. Viszont ezeket úgyis sokan megteszik helyettem, ne sajnáljam már a promót a kisebb névtől, nem igaz?

Tovább

Dark Suns: Everchild ajánló

2016. 06. 03., Prophecy Productions

dark_suns.jpg

Őshardrockos retrózás, szaxofonos jazzelés a sötétlő pszichedelikus kavalkádjukba keveredve. Amikor jó, akkor a már eleve hihetetlenül feelinges, fojtogató feszültségben fogant verzék a Porcupine Tree legjobb pillanatait lepipáló, asztráltest-lebegtető, fantasztikus refrénekben csúcsosodnak ki. Csakhogy a lemez elég komoly hányad(ék)a sajnos közel sem üti meg ezt a szintet. Hanem saját, már régebben is az unalomig ismételt paneleik újbóli felböfögéséből merített jókora trutymót elegyítenek jellegtelen, és szürkeségük, monotóniájuk miatt "egyik fülünkön be, másikon ki" témákkal, és ezekből gyurmáznak fantáziátlan dalokat. Legalábbis a lehető legrosszindulatúbban így sikerül megfogalmaznom a problémát.

Teszem mindezt azért, mert a legutóbbi Orange album talán a legizgalmasabb retro-rock hatású album volt, amit valaha hallottam, keresztbe nyelte le az akkor aktuális Opeth lemezt (Heritage), és a mai napig imádok őrjöngeni az Elephant agyhalottaknak készült vinnyogós refrénjére, vagy katatón állapotba fordulni a Scalemen "Cocaine white redeemer" sorára. És még folytathatnám, a lényeg, hogy komoly visszalépés az Everchild. Akkor is, ha méltányolom, hogy mint mindig, most is változott a koncepció, és más a megközelítés, mint legutóbb.

Félreértés ne essék, senkit sem tiltok el a teljes anyag meghallgatásától, hiszen magam is megtettem számos alkalommal, csak jelzem, hogy nem egységes a színvonal. Sőt, segítségképpen kattintás után felsorolom azokat a dalokat, amelyek szvsz igazán érdemesek a meghallgatásra. Aki például nem ismerné őket, és szereti a sötétebb hangulatú, modernebb progos zenéket, simán kezdheti ezekkel a mesteri kompozíciókkal a barátkozást*, aki meg igen, és nem ellenségük, ezeket feltétlenül hallgassa meg!

Tovább

Red Sky Blues: Red Sky Blues ajánló

2016. 04. 20., self-released

red_sky_blues.jpg

Szegény új-zélandi sztónerek nagyon úgy néz ki, hogy egytől-egyig feldobták a bakancsot. Nem csoda, ha a vöröslő eget idéző nevük mellé csak egy effajta illúzióromboló, borult, esőre álló időben szürkéllő tájat ábrázoló borítóképet sikerült szerezniük. Amúgy most, amikor írom, meg nem mondom, hogy mit találtam bennük annyira különlegesnek. Talán, hogy sajátos ízzel játsszák a műfajt, a képen látható szomorkás hangulattal átitatva. Persze jók a riffek is, az énekdallamok sem tizenkettő egy tucatok, és simán megérdemlik az említést, csak ne volna annyira túlterhelt a mezőny.

Tovább

Bibi Bourelly: Free the Real, Pt. 1 EP ajánló

2016. 05. 06., Def Jam Recordings

bibi_bourelly.jpeg

Indie soul néhol hip-hop közeli elemekkel, de valahogy a rapet megússzuk. Több mint tűrhető dalok, és többnyire nem akarnak túllépni a jó ízlésem határán. Amúgy Bourellynek elég jó hangja van, és ráadásul nemcsak a saját számait jegyzi, hanem ő írta például Rihannának is több nagy slágerét, meg még mittudomén kinek, ez van, nem érdekelnek. Viszont a kevésbé tetszetős második rész is kijött már ikerborítóval, mondjuk az eleje jó.

Ja, és neki is ki kéne ám mosni szappannal a száját! :D 

Tovább

Astronoid: Air ajánló

2016. 06. 10., Blood Music

astronoid.jpg

Bár nem igaz, hogy semmi sem az, aminek látszik, az Airnek köze sincs ahhoz, amit a borító vagy a cím alapján várnánk. Sőt, igazán semmihez sincs, amit valaha hallottam. Azaz van több mindenhez is, csak ezt a fajta kombinációt még nem csíptem el sehol. Ahhoz képest, hogy szintipopos nyápicságú, giccsközeli dallamok érkeznek vokálisan, sokszor extrém progresszívos, zúzós metal megy alatta. Nem, egyáltalán nem blackgaze, esetleg akkor már deathgaze lehetne, csak olyan épp nincs (eddig még). Persze bőven vannak lágyabb témázgatások is hangszeres oldalról, akkor már annyira nem eredeti az összkép. Viszont minden csilivilisége ellenére végig tök jó az egész. Egyszerűen azért, mert kreatívak és jól zenélnek a srácok. Szóval kuriózum, csemege, kihívás, és pozitív érzésvilág. Hallgassátok szeretettel: 

Tovább

Winter Severity Index: Human Taxonomy ajánló

2016. 05. 15., Manic Depression

winter_severity_index.jpg

Szeretem ezt a korai darkos, post-punk miliőt. A basszus repetitíven penget, a dobgép adja a rém egyszerű ritmusokat, a billentyű meg a gitár adják a szomorkás, misztikus atmoszférát, a hölgy pedig kővé meredve énekel monotonon, mielőtt varjúvá változik. Csak kopárlelkűeknek, hogy legyen hol otthon érezniük magukat!

Tovább

BlackBeatBlue: Hand of Fate ajánló

2016. 06. 03., Cavi Gold Records

blackbeatblue.jpg

Egyre jobban egyet értek azzal a mondással, hogy grunge valójában sosem létezett. Pedig régebben milyen mérges voltam érte. De ebbe most nem megyek bele, csak a jelenre vonatkoztatva jegyzem meg, hogy szinte senkit nem találni manapság, akire rábökhető lenne, hogy "na, ők színtiszta grunge-ot játszanak". Hogy itt írom, nyilván jelzi a BlackBeatBlue-ról, hogy ők az üdítő kivétel. Persze, ha akarom, az "egyéniségük" nem más, mint egyéb stílusok beszivárgása a Seattle-vonulat elemei közé. De nem akarom, úgyhogy ez itt grunge. Jó grunge. Slágeres grunge. Nirvana, Stone Temple Pilots, Alice in Chains eszembe jut persze. Ezért grunge.

Ja, és Jack Endino üdvözletét küldi:

Tovább

Chelsea Wolfe: Hypnos / Flame single ajánló

2016. 04. 01., Sargent House

chelsea_wolfe_1.jpg

Ki ne lenne szerelmes Chelsea Wolfe-ba? - tehetném fel a költői kérdést, de hát én épp nem vagyok. Viszont olyannyira lenyűgözött a 2015-ös lemezével, hogy az valami csoda. Az akkori féléves listám élén végzett, és ha elkészült volna a teljes 2015-ről szóló, alighanem ott is a trónon csücsülne. Ennél többet nem is mondhatnék dicséretképp, meg hogy ez itt két, az említett lemezen nem szereplő szám, valószínűleg ugyanabból a sessionből. Meg még három Abyss-dal demóverziója.

Ha meg valakinek tényleg sejtelme sincs semmiről: fájdalmas, befordult, szuicid és gyönyörű.

Illetve halványan azért muszáj megjegyeznem, hogy a nagylemezes dalok mintha erősebbek lettek volna...

Tovább

Ruby Rose Fox: Domestic ajánló

2016. 05. 24., self-released

ruby_rose_fox.png

Hát ez most vagy popos indie rock, vagy rockos indie pop. Mindegy. Mint a borítón is látható, kaotikus mondanivalóval és mindenféle egyéb nyalánksággal álcázva igazából saját magát próbálja megetetni velünk Ruby Rose Fox. Ellenben én inkább mégiscsak úgy fogom fel a dolgot, hogy kellemes zenét hallgatok, és eddig szerencsére nem csaptam el vele a gyomrom. Ha már, akkor inkább úgy mondanám, hogy könnyed vacsora kiegészítőjeként, mondjuk kaviáros pirítóshoz jól elszólogat a háttérben, és kortyolni is lehet mellé rubintvörös nedűt. Amúgy nem túl mélyen szántó, enyhe züllöttséget árasztó dalai vannak Rókanyónak, a hangja egész kellemes, némi soulos, r&b-s felhanggal. Méghozzá a klasszikus értelemben véve, így például gospeles kórus is gyakran kíséri, na meg fúvósok, ilyesmi. 

Tovább

Long Distance Calling: Trips ajánló

2016. 04. 29., InsideOutMusic

long_distance_calling_1.jpg

Ezt a lemezt nagyon vártam, de még annál is kevésbé kaptam tőle azt, amit szerettem volna. És bizony a mai napig sem sikerült igazán zöld ágra vergődnünk, pedig a Long Distance Calling előző igazi, The Flood Inside albumát majdhogynem imádtam. Őrületes plusz örömként ért, amikor kiderült, hogy az egyébként igazán zseniális Martin Fisher énekes helyére az a Petter Carlsen került, akinek odáig vagyok a 2011-es, fájdalmasan törékeny, soulos, post-progos Clocks Don't Count lemezéért, és sokkal nem marad el mögötte a 2014-es, elektronikusabb Sirens-e sem.

Amúgy maradtak az énekes és instrumentális tételek váltogatásánál, csak közben jó nagy stílusváltáson esett át a csapat, és Carlsen sem a korábban megismert énjét adja a dalokba. Könnyedebb, mondhatni sekélyesebb számok vannak itt, mint "kellene", de azt sem tagadhatom, hogy akadnak meglepő, izgalmas dolgok dögivel. Csak valahogy nem akarnak hozzám közel férkőzni. Szerepe lehet ebben a hatalmas adag 80-as évek feelingnek, hiába, sosem szerettem azt a bugyután üres zenei világot. Aztán persze észlelem, hogy most lassacskán ez az új trend, és bármily meglepő számomra, magam is kezdek kevésbé ódzkodni tőle, ennek ellenére egyelőre egész jól elvagyok nélküle.

Mindegy, hát most ez van, ami még egy kis búra ad okot, hogy Carlsen teljesítménye sem tudja belopni magát a szívembe. Tehetséges, ügyes, az nem vitás, de a minap is kihozott egy új szólódalt, amire gyöngyöző gyönyörrel reagált a szervezetem (lejjebb idebiggyesztettem), ehhez képest ez itt meg mi? Sebaj, majd legközelebb...

Illetve, ha félreérthető lettem volna, akkor még egyszer: nagyon is jó, sokszor izgalmas zene ez, bőven hallgatható számokkal, csak mélyebbet, érzékenyebbet vártam.

Tovább

Gevurah: Hallelujah! ajánló

2016. 06. 03., Profound Lore Records

gevurah.jpg

Átkozottak a québeci színtérről. A mai viszonyok között csak közepesen elborultnak mondható black metal. Bár még csak az első lemeze a duónak, érett munka. Aki szereti az ilyet, annak jól esik hallgatni, másoknak meg jobb elkerülni. Nem tudnám megmondani, hogy a teljes kaotikus szcéna alapos ismeretében mennyire tartanám maradandónak, viszont önmagában mindenképpen tiszteletet parancsoló mű, amely a lelkünket az ördögi kántálástól a pokoli pusztításig mindenféle rosszal gazdagítja.

Tovább

Fallujah: Dreamless ajánló

2016. 04. 29., Nuclear Blast

fallujah.jpg

Tessék, itt a bizonyíték, hogy alapvetően görény stílusból elindulva is lehet kegyetlen jó zenét csinálni! Aztán úgyis tudom, hogy mi lesz... A sok hülye elfelejti, aztán jön megint az idióta skatulyáival, hogy mi miért nem lehet jó eleve. Mindegy. A Dreamless amellett, hogy tele van tömve zseniális gitártémákkal, csili-vili szólókkal, még egyéb zenei ötletektől is hemzseg, legyen szó átvezetőkről, poszt-rockos betétekről, váratlan kórusokról. És még a hangzás is 100%-os. Persze érezni a deathcore alapokat, aki ebbe belepusztul, inkább hagyja ki, vagy legalább ne itt...

Tovább
süti beállítások módosítása