Erre az újdonsült, bár nem előzmények nélküli izlandi csapatra, mely a szintén reményteljes Svartidauðival is mutat némi átfedést, a legegyszerűbb azt mondani, hogy kortárs extrém metalt játszik. Viszont nem túl sokat mondó, így kénytelen vagyok árnyalni a képet. Hangzásában a manapság egész komoly trendet befutó szuperszónikusan megszólaló sludge alapú csapatokhoz kapcsolható, azaz semmi fékevesztett, underground okádékban fetrengő, kaotikus pusztítás. A komótos tempó is megvan, a mázsás súlyú, kanyonomlasztó riffek helyett azonban inkább az urbánus black metal felől közelítettek a gitározás felé, a változatosságot post-rockos, ambientes lágyabb részekkel biztosítva. Ellenben sem ördögi, sem jeges-fagyos hangulata nincs egyáltalán az Unorthetának, inkább "csak" monumentális, és vokálisan sincs más, mint földrengető hörgés. Szóval hivatalos címkézéshez túl nagy a kavalkád, mégis kifejezetten organikus hallgatnivaló. Nem mondom, hogy nincsenek jobban tetsző extrém metál alkotások akár 2016-ból is, de kár volna elsiklani felette.