Mindig komoly kihívást jelent számomra áthámozni magam a 80-as évek zenei külsőségein, nincs ez másként a progresszív rock akkoriban dívó egyetlen ága, a neo-prog esetében sem. A kanadai Huisnál sem érzek másként, és így esélye sincs rá az anyagnak, hogy nagy kedvencemmé váljon. De ha a személyes fanyalgásomat sikerül beültetnem a sarki presszóba fagylaltozni, és előhívom helyette a Pink Floyd-kedvelő énemet, már mindjárt rózsásabb a helyzet. Nem, szó sincs arról, hogy ez egy Pink Floyd-kópia volna, sőt! Csak ebből az irányból már jobb szájízzel indulok el. Amúgy egész virtuóz gitár- és billentyűszólók, szinte metalos témák is helyet kapnak, igaz, nem ezekre van kihegyezve az anyag. Terjengős, komótos, számos hangulatot, aprólékosan kidolgozott témákat felvonultató, arányos és lélegző hangzással megtámogatott zene ez. Ha éppen nem jut eszembe, hogy utálom a 80-as évek szintihangzását, akkor rögtön megállapítom, hogy milyen ügyeseket játszik a billentyűs, és az énekes is kifejezetten jól bánik a torkával, még a hangterjedelmére sem lehet panasz. Ha a számomra nem túl csábos, kötelező neo-progos frazírjai, 80-as évek popzenéiből kölcsönzött fordulatai meg is vannak, a dallamérzéke vitathatatlan. Szóval jó zene ez, alighanem a saját műfajában kiemelkedő, én is el tudom ismerni, meg tudom hallgatni, sőt, minden érintettnek és kíváncsiskodónak ajánlom, csak sosem lesz a szívem csücske. Vagy mégis, ki tudja?