Az őrület határán is túl fokozott habzó, burjánzó szájberfúziós támadás a védekezésre képtelen emberi elmék ellen. Néha jó rockzenében hallani olyan valakit is, aki igazán, de igazán tud zongorázni. Persze Pitts mindenféle egyéb billentyűsökön is megnyilvánul, és a zseniális zenészi teljesítmény…

Nahát, egy olyan lemez, amivel kapcsolatban igen magas elvárásaim voltak, és lényegében egy az egyben meg is felel a kívánalmaimnak! Persze szó sincs közönségkiszolgálásról, hiszen a múltkori, 2013-as, több mint igen jól sikerült The Cosmic Child után pont azt szerettem volna, hogy maradjanak meg…

Megérkezett hát (többé-kevésbé) az egyik legelismertebb post-rock csapat legújabb műve. Nem vagyok nagy szakértője az életművüknek, mindenesetre erről a lemezről akarva sem nagyon lehet rosszat mondani. Érdekes, színes a hangszerelés, sok billentyűs szólam akad, de a hagyományos rock hangszerek is…

Hát igen, megint egy stoner-doom lemez. Hiába, nem bírok magammal, de ha egyszerűen tökéletes. A hangzás 1000%-osan ideális, a díszítő gitárjátékért (szólók, satöbbi) is csak odalenni lehet, a riffelés szégyentelenül lusta, és az ének is a műfajnak megfelelően pazar, azaz laposra aszalt bivaly…

Ez a Memotone művésznéven tevékenykedő fiatalember ott kezdődik, hogy játszik tizenegy hangszeren. Ebből a nagy halomból a zongoráról rögtön az lemez indításakor meggyőződhetünk, bizony, nem csak prüntyög rajta! De nem megy el az anyag ebbe az irányba, hanem valójában egy érdekes, izgalmas kísérleti…

Ők egy '79-ben (igen, múlt század) alakult post-punk csapat, és nem tudom, mennyire kell szégyellnem magam, hogy még a nevüket sem hallottam soha korábban. Mindenesetre ez a tizennegyedik albumuk, az elmúlt évtizedek során nagyjából folyamatosan alkottak. A fentiek fényében ugyan nem tudom a régebbi…

  A VAST (Visual Audio Sensory Theater) egy szomorkás muzsikát játszó, seattle-i alternatív rockzenekar,  akiket illene sokkal jobban ismernünk (igen, nekem is!), minthogy lassan 20 éve adogatják ki az albumaikat, méghozzá nagyon jókat. A központi figura a csapatban az énekes, gitáros, dalszerző,…

Mi más volna, mint stoner-doom? Semmi, az. Elég erősen porszívós a gitárhangzás, a dobok is szépen füstölögnek. Hozzák a standard doomos témákat, belekötni nem igazán lehetne, de kevés lenne ahhoz, hogy kiemelkedjenek az óriási mezőnyből. Tehát az ének a különleges, amely legtöbbször két (vagy több)…

Efféle ultranyers rock & rollt csak hébe-hóba hallgatok. Talán a Motörhead tavalyi (búcsú)albuma volt a legutóbbi. És hát bizony ez nem marad szégyenben mellette (nem, nyilván nem mondom, hogy jobb, és nem is gondolom)!

Sludge, drone doom a játék neve a zenekar szerint, én ebből a drone-t nem igazán érzékelem (és ezt nem különösebben bánom). Az ének végig kíméletlen ordibálás, torokkínzás, de illik is ehhez a módfelett súlyos muzsikához. Sok a cammogósan lassú dúmolás, de vannak középtempók is, sőt, egészen gyors…

Német instrumentális jazz-metal trió (gitár, dob, basszus) legújabb lemeze. Vannak elektromos, billentyűs szólamok is, azokat szintén a gitáros hozza. No meg vendégek, mint Steve DiGiorgio basszusgitáros, Hannes Grossmann dobos, Christian Meyers trombitás, illetve Fountainhead gitáros, aki egyébként…

Üssük csak egy kicsit a vasat, amíg meleg! Merthogy nagyjából szó szerint leírhatnám, amit az előző posztban (Too Slim and the Taildraggers). Szóval ez is southern stbstb. A különbség, hogy ők denveriek, és bár szintén van benne karc, kicsit retrósabban szól, amolyan 70-es évek hangulatban.

No, ez elvileg southern rock. Nem is vitatkozom vele, mindenesetre nagyon blues-os muzsika, a gitárok meg elég karcosan, és egyúttal gyönyörűen szólnak, akárcsak az egész cucc. Meglehetősen szellős a hangzáskép, mindennek van tere, a basszus brummog, a dob kalapál. Az énekes hangja okés, meg még…

Grunge - psychedelic rockkként skatulyázza magát az ausztrál (perth-i) banda. Nekem a grunge helyett a stoner (már megint) szimpatikusabb velük kapcsolatban, mert a témák inkább olyasmik. Amire utalni akarhatnak, hogy jóval tempósabbak, pörgősebbek mint az a műfajban általában szokásos. Az ének…

Ők blues-os garázsrocknak hívják magukat, de én nem is tudom, minek. Jó fél évszázaddal ezelőtti hangulat idéződik meg, amolyan beates, kora rockos, r&r-es, tapsikolós cucc, amikor még minden fiatal pantallóban és nyakkendővel járkált, és fekete-fehérek voltak egytől egyig. Vagy valami ilyesmi,…

Volt hajdanán ez a csapat, hét éve, a legutóbbi albumukkor abba bele is hallgattam (Gin). De már semmire sem emlékszem, az igazat megvallva. Illetve csak arra, hogy megjegyeztem, érdemes lesz figyelni rájuk a későbbiekben (azért csoda, hogy ez az emlék idáig kitartott). A lényeg: elvileg black…

Érdekes kompozíció lett ez. Alapvetően ambient jellegű zene lenne, de dobok, és torzított gitár is sok van. Csakhogy gyakran egyszerre szól az azonos súllyal fellépő billentyűsökkel, zajokkal, kórusokkal, és így sokszor elpárolog belőle az agresszív él. Azonban egy lepusztult, darkos miliő…

Phil Anselmó-jellegű bikaborjú énekhang, agyasan, de grúvosan reszelő-riffelő-szaggató gitárjáték, és hozzá méltóan kőkeményen betonozó ritmusszekció. Csak azért nem hisszük azt, hogy itt az új Pantera,

Ez a csapat aztán pont olyan, amilyennek a borító alapján gondolhatnánk: kicsit ijesztő, kicsit groteszk, de önmagát egy cseppet sem komolyan vevő, pszichedelikus doom zenét játszó bagázs. Nagyon sokszor túlontúl is erős a Black Sabbath-érzete az embernek, de hát ebben a műfajban gyakran megesik az…

Eléggé dallamos, harcolós-hősies black metal. A menetelős, epikus középtempók a jellemzőek, de az A Passage in Fire egy egész száguldós csatadal. Nagyon sok szép harmóniát rejtettek el a srácok a nem túl extrém zenéjükben,