Ha azt mondom, hogy még egy pszichedelikus-stoner lemez, akkor is biztos van még, aki örül neki. De ha azt, hogy John Garcia (Kyuss, Unida, Vista Chino) az énekes, akkor mindenki visít, hogy: HOGYAFENÉBENEMTUDTUKMIEZT???!!!!!  Erre persze én sem tudom a választ, meg a kép egyébként is árnyaltabb:…

Szép kis ambientes kortárs kamarazene. Zongora, vonósok, klarinét, meg némi elektronikus rásegítés. Pihenéshez kellemes, merengeni, elgondolkozni nagyon lehet rá, de elég szép és kidolgozott ahhoz, hogy odafigyelve sem veszett fejsze nyele.

Brutálisan odatett deathgrind. Elvétve követik csak el azt a csacskaságot, hogy a dal hossza meghaladja a két percet. A stílusban szokásoshoz képest elég tisztán szól, így végig gond nélkül kivehető, sőt, élvezhető a gitárjáték. A ritmusszekcióval tökéletes összhangban fantasztikus pusztítást…

Érdekes, amit a fickó csinál. Mindenképpen alteros-indies, van, hogy a singer-songwriter énje kerekedig felül, és az akusztikus gitárján pötyögve énekelget nekünk (valamilyen) hangulatosat, ám a popos, sőt, elektronikus dolgoktól sem riad vissza (és akkor bizony gépdob van), de azok is dalok,…

Minden rendben van? És nem unalmas ez így? Nem akarsz egy kicsit mondjuk félni? Érezni, ahogy pókok szaladgálnak a hátadon, csúszómászók furakodnak be a ruhád ujjába, denevérek lepik el a plafont, a csapkodásukkal felsértve a fejbőröd, döglődő patkányok vinnyognak a lábadnál a bokáig érő, fertőzött…

Jó kis doom zene ez, az első dal mondjuk majdnem végig akusztikus, és inkább folk. Ez segített felfigyelni az énekes tiszta, lélekből jövő (ám nem túl képzett) hangjára. Amúgy zeneileg is elég jó, amit csinálnak, ha nem is a legkülönlegesebb, elég korrekt doom muzsika.

  Funeral doom a játék neve, pedig az nem játék! Négy szám, négyegy óra. Ahogy azt kell, folyamatos, végeláthatatlan vánszorgás, és nem a kietlen, kíméletlen, mogorva fajtából van, hanem inkább az emelkedett, megtisztulós, magasztosból. Engem – ebben a stílusban – az ilyen egyházias tiszta énekkel…

Kellemes, nyugtató, rosszkedvünkben vigasztaló, jókedvünkben szomorító ambient zene, zongorával, akusztikus gitárral. Néhány jól eltalált hang, akkord, dallamka, aztán meg is van.

A moszkvai alternatív szcénából négy 20 év körüli fiatalember csinálja ezt, fénykép alapján szerintem az egyik lány, de nem biztos, és végül is mindegy, az énekes biztos nem az. Hanem: The Mars Volta és Protest the Hero kedvelők is megtehetik, hogy nem törődnek ezzel a lemezzel, ha nyíltan…

Nem vagyok oda különösebben az elektronikus zenékért, és ígérem, nem fogok soha ilyesmit kitenni! Ám hogy az igazán hülye: „a kivétel erősíti a szabályt” mondásnak felettébb érdekes módon érvényt szerezzek, időnként majd jól megszegem az előző mondatban foglaltakat, például most! Instrumentális,…

Adott egy római hálószobafickó, aki elég sűrűn adogatja ki (teszi fel a bandcampra) a progresszív-mittudoménmicsoda cuccait. Az első dal, amit hallottam tőle, az pont az, amit iderakok, mert az nagyonnagyon megtetszett.

Ambient popnak hívja magát a brooklyni csapat, de a vonzerejük úgyis a zenéjükből (meg már a nevükből is) áradó letargikus, ellustult dekadencia.

Valaha régen Ausztráliában volt egy extrém metal csapat, a Disembowelment, és valahol a death és doom zene határmezsgyéjén tanyázott. Akkor, amikor még nem alakultak ki, és pláne nem csontosodtak meg a később death-doomnak, ill. funeral doomnak nevezett stílusok. Nyersebben is játszott ez a zenekar,…

Lee Dorrian, a jégre tett Cathedral boszorkányvadász frontembere sem bírta sokáig a fenekén, és egy új, fenomenális szörnyedvény élén tért vissza a színre!

Velük még a múlt évtized második felében, pályafutásuk elején „összefutottam”, és annyit szűrtem le, hogy a Tenhi (jó pár libabőrös kortárs folk dalt összehozó finn csapat) első lemezének címét választották „névül”, meg hasonlítanak is rájuk. Olyannyira, hogy orosz / ukrán létükre finnül énekelnek,…

Alighanem ez az elmúlt év death metal lemeze számomra! Ultrakomplex, progresszívben legalábbis biztosan. Hihetetlen, hogy mit zenél össze a francia csapat az ötödik lemezén (a régebbiekkel nem igazán vagyok képben), és a hangszeres teljesítménynél még lenyűgözőbb, hogy milyen fantasztikusan…

Nyilván mindenki rég meghallgatta már, aki akarta (én is), de hát ha egyszer elhatároztam, hogy minden figyelemre méltó ’15-ös lemezről írok néhány sort, akkor nincs mit tenni. Merthogy én a kezdetektől fogva jól kijövök vele, és úgy tűnik, ez hosszabb távon sem akaródzik megváltozni. Időről időre…

Jó kis zenét csinál ez a testvértrió alapú hard rock csapat! Mintha a szokásosnál kicsit képzettebbek lennének , illetve volna bennük egy alig észrevehető progresszív csavar, és ami a legcsábítóbb, vokálisan - akár kórusban is - kiválóan teljesítenek!

Az átlagstonercsapatoknál jóval masszívabb riffelést mutatnak be, de az elborult, pszichedelikus részeik is szégyenben hagyják a színtér nagyját. Hát, nyilván az előbbi a mamutnak, az utóbbi az ufóknak köszönhető.

Szegény Jeff Buckley is már jövőre lesz húsz éve, hogy eltávozott, aztán még mindig jelennek meg az „egyre újabb lemezei”, azaz a fiók mélyéről előkerülő ilyen-olyan, ebben a formában még ki nem adott felvételei. Először nem is akartam írni erről a főként feldolgozásokból - de azért nem csak azokból…