Végül is, ha tudjuk, hogy kiket takar a név (és azzal is tisztában vagyunk, hogy kik, és mik ők, bár bevallom, ez utóbbival én sem igazán, hát, mondjunk annyit, elismert jazz-rock zenészek), akkor borítékolhatjuk, hogy egy elképesztő színvonalú jazz-fusion lemezzel lesz dolgunk. És akkor felmerül bennem a kérdés, hogy van-e egyéb dolgom, mint bólintani, hogy: igen, így van!

Viszont feltételezve, hogy nem mindenki ismeri a Naked Truth nevezetű formáció mibenlétét (magam is így voltam eddig), vegyük csak át a leckét: Graham Haynes fúvós (nem írnám le, hogy elektromosított kürtöcske, de electrified cornet volt írva), Roy Powell billentyűs (Hammond, Fender Rhodes és zongora (nem tudom, a prepared piano pontosan mi)), Lorenzo Feliciati basszusgitáros és Pat Mastelotto (King Crimson) dobos kvartettjéről van szó (és a harmadik albumuk, ha nem is teljesen ebben a felállásban). A zene amúgy elég jammelős, free-jazzes. A ritmusszekció hoz valami alapot, és erre szólózik a két másik, illetve kísérik egymást, de néha azért valami megszerkesztettnek tűnő témát is odabiggyesztenek, és tényleg nincs mit mondani, hiszen mindenki mestere a hangszerének, rendben is vagyunk... Dallamorgiára vágyók viszont messziről kerüljék!