Még december elején történt a szomorú eset, és én még akkor a hétvégén össze is vadásztam az anyagot a cikkhez, aztán sok más dolog jött-ment, én meg csak mostanra jutottam el vele valameddig. Nem akarok különösebben mentegetőzni, mert az egész nem rólam szól. Hanem a rockzene történetének egyik leginkább sokszínű torkáról, akinek az életvitelében, zűrös ügyeiben nyilván senkinek sem kell követendő példát látnia, azonban a messze átlag feletti érzékenysége a dalaiból is sugárzik, és hát az ilyen alkatúaknak sokszor nehezebb az ellenállása a csábítással szemben (magam sem vagyok kivétel), és sok minden múlik a környezeten, szerencsén, meg hát mi tagadás, a korábbi belső építkezések meglétén avagy hiányán is. Ami biztos, a rocksztár életmód nem segít a problémákkal való megbirkózásban, attól eltekintve, hogy be tudjuk fizetni magunkat ilyen-olyan kezelésekre, de amint kilépünk az ajtón, rosszabb, mintha magunkra maradnánk...

Az előző bekezdésen túlmenően Weilanddel, mint személlyel nem kívánok foglalkozni többet, inkább az énekesi munkásságára összpontosítok, szerencsére azon önpusztítók közé tartozott, akiknek azért nagyjából megvolt a módja és ideje a világ elé tárni azt a tehetséget, ami benne lakozott (és a siker is megadatott neki).

Hiszen kereken 13 (azért ez is sokatmondó) nagylemezt énekelt fel, és én meg arra vállalkoztattam magam, hogy e terjedelmes életmű során keletkezett összes hivatalos (és néhány nem hivatalos) videóklipet összegyűjtöm ebbe a posztsorozatba.

Azaz ez egy igen hosszú lélegzetvételű dolog lesz (előreláthatólag 50 vizuális csomagocskára lehet számítani), és ezért nem közlöm le egyben, mert akkor senkinek sem lenne energiája alaposan végigböngészni. Továbbá - változatossági szempontokat is szem előtt tartva - valószínűleg nem közvetlenül egymás után jelennek majd meg a részek a rovatban (nyugi, azért nem fog évekig nyújtani). Amúgy a koncepcióm az, hogy megpróbálom értelmes összekötőszöveggel is ellátni az egymás után (lehetőleg) időrendben érkező dalokat. Ebben lesznek a művész úr zenekarainak történetével kapcsolatos adalékok, személyes élmények, illetve a klipekhez, dalokhoz fűzött megjegyzések is. Írom mindezt elöljáróban, mert vagyok olyan bátor (vagy kényszeresen kronologikus), hogy a bevezetőt már az előtt megfogalmazom, minthogy az egésznek nekifogtam volna! :D

Kezdjük az elején, Scott Weiland karrierje a Stone Temple Pilotsban indult el, illetve eredetileg Mighty Joe Young volt a nevük, azelőtt meg Swing (bár akkor még nem volt teljes a klasszikus felállás). Első lemezük a grunge-láz kellős közepén jelent meg Core címen, és el is ment belőle 8 millió példány csak az USÁ-ban. Ennek ellenére, illetve pont emiatt rengetegen köpködtek rájuk, a "nagyok" kópiabandájának titulálva őket. Ha az ember csakúgy meghallgatja a lemezt, érezhet benne valamit, de Weiland karakteres énekének, és Dean DeLeo gitárjátékának köszönhetően szerintem eleve megvolt a saját hangjuk. Viszont ha nem csak a fülünkre hallgatunk: 1990-ben, még MJY néven felvettek egy demót, ami elég nagy átfedést mutat a Core-ral. Tehát a vád mindenképpen hamis! Illetve ha figyelembe veszem, hogy a Plush, a Sex Type Thing, illetve a Dead & Bloated ott még nem szerepelt, és valóban beugrik róluk rendre a Pearl Jam, a Nirvana és az Alice in Chains; és még hozzáteszem, hogy a funkos lüktetésű dalokat, amelyek kevésbé illettek a grunge-os vonalhoz, meg elfelejtették, hát ki tudja... Talán mondjuk úgy, hogy szerencsés volt az alapanyaguk, és egy picit idomították a trendekhez a megvalósítást. De ma már szerintem kár ezen rugózni, mert a későbbi életmű egy ezerszínű stíluskavalkád, és hemzseg a kimagasló daloktól. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy igaz, hogy az STP ugyan (szinte) sosem szántott olyan mélyen, mint "a seattle-i négyek", de fantasztikus dalokat tudtak írni, a jó értelemben vett kompakt pop slágerek (márhogy rock) mesterei voltak, és pályatársaikat felül is múlták e tekintetben.

A Core-ra visszatérve, a későbbi anyagokkal szemben elég vérbő riffelés vonul végig rajta, Weiland is végigrekeszti az egészet, mintha nem is 25 lett volna, hanem a duplája, és az egésznek van egyfajta sivatagi hangulata, vagy országúti, mittudomén (legalábbis számomra), de azért stonernek nem merném nevezni,. Ha a nagy slágerektől eltekintünk, sok dal elég egyívású, és egy kiforrott, összeszokott bandát mutat. Amúgy nekem a későbbi lemezek jobban tetszettek, de ez nyilván nem von le az anyag értékéből.

Négy videó is készült az albumhoz, az első, még '92-ben a Sex Type Thinghez:

Jó, hát a gitárban van némi Facelift korabeli Cantrell döngölés, a refrén meg olyan, mintha Kurt Cobain énekelné, és vizuálisan is előjön a Chains borult világa, nem tagadom. De attól még fasza kis szám, meg kár ezt így méricskélni, amikor manapság simán felkapjuk a fejünket egy csapatra csak azért, mert "milyen jó Chains-es riffjei / dallamai vannak".

'93-ban készült el a maradék három klip, az első nóta a Plush:

és hát ebbe első hallásra beleszerettem, igen, azért, mert úgy éreztem, kaptam egy új Pearl Jam dalt, illetve egy új pearljamten dalt (márpedig az ugye nagy-nagy kincs), mert ki ne hallaná, hogy a mikrofon mögött Ed Vedder áll! De maga a szám briliáns, csak egy picit visszás, hogy ezzel nyerték az egyetlen Grammyjüket (vagy hogy ők sem írtak több dalt ebben a stílusban)... A rendező mellesleg ugyanaz a Josh Taft (a Mother Love Bone-nal, a Pearl Jammel és a Mad Seasonnal is dolgozott), mint az előzőnél (éljen a lidérces szürrealizmus!)

A következő klip a Wicked Gardenhez készült:

Az itt szereplő nóták közül talán ez képviseli legjobban a lemez általános hangulatát, viszont tán nem olyan karakteres, mint az előzőek. Itt már más a rendező (Jaeme Joyce), a változatosság kedvéért viszont a lemezhez készült utolsó filmecskét is ő jegyzi...

Ami pedig a lemez lírájához, a Creephez készült:

Meg kell mondanom, én sosem szerettem annyira, mint ahogy láttam egyeseken, hogy hogy. Nekem hiányzott belőle valami fájdalom, depresszió, szenvedés, és ugyan ma már ez nem alapvető igényem, most meghallgatva sem taglózott le. Ez van...

Közben, illetve '94-re elkészült a második, Purple-re keresztelt (bár ez a borítón nem nagyon mutatkozott) album, méghozzá bombaslágerekkel teletömve. Ehhez képest - mély sajnálatomra - csak kettőhöz készült vizuális körítés (pedig 6 millió fölött adtak el ebből az albumból is).

Az egyik ilyen a pörgősen elszállós Vasoline:

A továbbra sem épelméjű képanyagért Kevin Kerslake (l. még R.E.M., Faith No more, Soundgarden, Depeche Mode, RHCP, Nirvana videók) a felelős, és hát természetesen ő is duplázó.

Minthogy az Interstate Love Song videója is az hozzá fűződik:

Ezzel a némafilmes alapokra helyezett bekékült igazgyönggyel már gondolhatnánk, hogy igazán elvetették a sulykot a srácok (mi ez, ha nem kábítószerreklám?), de mindenkit megnyugtatok, hogy a későbbiekben sem adták alább...

A harmadik lemez előtt már Weiland megjárta az elvonót, és a csapat jövője is kétséges volt emlékeim szerint, - Scott egy alkalmi, The Magnificient Bastards nevű társulással filmzenét is írt

snitt

Megszakítjuk adásunkat!

klip (bár elég ergya minőség):

 - de a komolyabb szakítások csak később következtek, merthogy végül is időre, 1996-ra elkészültek a már címében sem komplett Tiny Music... Songs from the Vatican Gift Shop dalcsokrával. Ugyan már az előző lemezre tökélyre fejlesztették a kecsi szongz a'la STP-t, tudtak 21-re is lapot húzni, és félig infantilis, félig retro popdalokból összeeszkábálni egy szűkös albumravalót. Nem gondolnám hibátlannak, kicsit művinek tűnik, de minimum nehezen kiizzadtnak, viszont legalább elkészült, és a diszkográfiájuk legkülönlegesebb darabja lett. Az emberek meg vevők voltak rá, úgy 4 milliónyian legalábbis.

A klipekre rátérve, van egyszer egy Big Bang Baby-nk:

a hangzás (meg a tévé) valamennyire árulkodik, hogy nem egy 60-as évekbeli szétcsapott pszichedelikus bandát látunk (hanem egy 90-es évekbelit).

A Trippin' on a Hole on a Paper Heart-nél kicsit meglep, hogy "vászonra került", mert sok könnyedebb sláger adná magát az anyagon. Viszont egyúttal nagyon örülök is neki, mert a basszusszólóval felérő refrén örök kedvencem!

A zenekar tagjai meg hát mit mondjak, olyanok mint a rakoncátlan gyerekek (persze azok is)

A harmadik videó újra Josh Taft kompozíciója, és a - még a Big Bang Babynél is retróbb - Lady Picture Show-t örökíti meg:

ezúttal már a zenészeket is bevonva az archaikus filmkészítés rejtelmeibe (azért a mai ezerarcú retrohullámban is tarolnának a srácok alighanem).

El is érkeztünk 1997-hez, azaz a zenekar első komoly szétrebbenésének idejéhez (bizony ebben Scottyfiú megbízhatatlansága, közelebbről, súlyos drogproblémái) jelentős szerepet játszottak, ám hogy mi történt ezután, azt már a következő epizódra tartogatom...

Remélem, ez a hossz még épp nem megterhelő!