Az előző, második lemezüknél figyeltem fel erre a post-rock csapatra, és az nem volt rossz. Nem mondom, hogy azóta is epedve vártam, hogy mikor csinálnak új lemezt, de amikor rátaláltam erre, érdekelt a dolog. Mellesleg a már említett Red Forest óta ez az első kiadványuk, így még csak le sem maradtam semmiről.

Tán érdemes tudni, hogy instrumentális a cucc, meg hogy ugyan sok a dallam, de a ritmustémák egész metalosak tudnak lenni. Bár remélhetőleg manapság már senkinek sem okoz fejfájást az ilyesmi, pláne, ha post-rajongó. Persze nem kell annak lenni a The Bones of a Dying World meghallgatásához, szerencsére elég változatos, igényes, intelligens, távol áll a számomra is unalmas post-rock anyagokra jellemző tucathömpölygéseken (a legutóbbi Monónál például sokkal jobban tetszik), és még csak nem is nehezen emészthető szerintem. Egyaránt vannak monumentális, földindító csúcspontok, meg finomabb, a szépséget előtérbe helyező részek is. Egy enyhén szomorkás hangulat végigkíséri az albumot, de a cím alapján legfeljebb az meglepő, hogy nem súlyosabb a helyzet.

Szóval bulizni pont nem lehet rá, ellenben merengéshez, agyaláshoz kiváló partner, magányos sétákhoz ideális útitárs. Van olyan izgalmas, hogy odafigyelve is leköti az embert, de tán még jobb némileg önfeledten elmerülni benne. Ha pedig épp valami olyasmit kell csinálnunk, amiről könnyen elterelődik a figyelmünk, ahhoz is nagyon jól működik háttértámaszként, és a végén még élvezni is fogjuk az egyébként rém unalmas tevékenységet.