A Mennyekben azért siránkoznak, mert ahogy felharsan a Dö debütalbuma, a biztonságosnak vélt üvegfalak szilánkokra törnek, és kényelmes trónusaikból mindenfelé szétpotyognak a szentek, a Pokolban pedig azon busonganak, hogy mivel a Tuho minden szépet és jót megad az embereknek, amit az ördög kínálni tud, senki sem vágyakozik oda többé! Szóval a lemez hangzása valami irgalmatlanul bődületes, és ugyan dark stonernek titulálják magukat az eleddig két terjedelmes EP-vel rendelkező srácok, ez bizony javarészt sludge, amely az egész minimalista riffjeivel is irdatlan hatásos tud lenni (sőt, így igazán) ezzel az eget-földet rengető megszólalással, no meg kiegészülve az igen gonosz, szintén erőteljesre vezérelt, sokszor sátáni ordítva hörgéssel. De zeneileg sincs gond, elég sok a sivatagi hangulatú szóló (szóval a stoner is áll valamelyest), és közel sem egy témából állnak a dalok (persze nem is rövidek).

Akad egy akusztikus szösszenet is, tiszta énekkel, ami aranyos, de a vokálmunkát hallva, jól tették, hogy nem erőltették jobban a dolgot. Amúgy meg folyamatos a dobhártyapusztítás minden egyes hangszer részéről, és itt nem győzöm hangsúlyozni a basszusgitár szerepét, mert amíg a gitáros szólózik, rá hárul a feladat nagyja, és bizony tisztességgel helyt áll.

Na nem fogom tovább cifrázni, itt van, illetve jön, lát és győz a Tuho, úgyhogy azt parancsolom, hogy csak saját felelősségre, de mindenki kötelezően hallgassa meg!