Két pánkoskodó picsula próbálja leuralni a játszóteret (ld. lejjebb a Hey Sweet videóját), az egyik, jelenleg hupivörös hajzatú, egy Kurt Cobain tipusú, még pattanásos öngyilkosjelölt, a ducus barátnője - ő meg most épp szőke - pedig elég drabál ahhoz, hogy ne kelljen a környéken csatangoló, szotyiköpködő suhancoknak, így adott az outsiderség, mint lelki összekötő kapocs a csapaton belül.

Tudom, hogy elég nyersen fogalmaztam, de a csajok sem finomkodnak, iszonyat nagy hisztit tudnak csapni, ha épp ahhoz szottyan kedvük (de szottyan ám), amúgy meg befordultan szomorkodnak. Szóval tényleg nagyon a Nirvana nyomdokain járnak, pláne, ha hozzávesszük a beleszarósan egyszerű zenei témáikat is.

Igaz, ha jobban megfigyeljük, pontosnak pontosan játszanak, és egész jópofa, hogy egyáltalán nincsenek leosztva a szerepek, nemcsak ének tekintetében, hanem a gitáros - dobos posztokat is lazán cserélgetik egymás között. Azaz egyáltalán nem ügyetlenek, meg még a dalaik is hangulatosak, és eszeveszett sok tinienergia (pozitív és negatív energia) árad belőlük. 

Ha a szívünkbe nem is zárjuk őket, mert ahhoz azért látványosan túlontúl gonosz teremtések, tök jól esik őket hallgatni. És amellett, hogy örülünk, hogy túl vagyunk azon az életszakaszon (már aki), azért nem rossz érzés visszaemlékezni az érzelmi hullámvasutakra (nem baj, lassan majd jön a klimax :D)...

És még valami, mert eddig talán nem hangsúlyoztam: egész jó kis dalokat írtak a lányok. És ez az, amiért írtam róluk, és ami általában nem jellemző a minden sarkon termő tinikakagumipunk csapatra.