Sokféleképpen lehet csodaszép egy zene, a Himmelsrandt mögött álló fiatalember egy olyan formát választott, amit elég jól jellemez a borítón látható kép, vagy még inkább, egy a látóhatárig érintetlen havas táj belső képzete (legalábbis nálam, de gondolom sokaknak akad hasonló a képzetraktárában). Stílusilag elsősorban kortárs klasszikusra gondoljunk, de semmi kellemetlen, idegtépő őrültködés, hanem meglehetősen minimalista, nyugalmat sugárzó, melankolikus muzsika ez. Minden hangszert az egyetlen alkotó szólaltatott meg, elvileg a vonósok is eredetiek, bár szintetizátort is használ. Így nem meglepő, hogy vannak kifejezetten ambientes részek is, az viszont már igen, hogy akad 1-2 kifejezetten rockos részlet is.

De csak nagyon kevés, és itt el kell ismernem, hogy hazudtam az előbb, a rockhangszereken vendégek játszanak. Amit még nem írtam, hogy szigorúan instrumentális a lemez, mondjuk nem is nagyon tudok elképzelni énekstílust, ami passzolna ide, anélkül, hogy megváltoztatná a zene karakterét.

A szerző szerint az első négy tétel magáról a havazásról "szól", az album második fele meg inkább a tájjal foglalkozik, amelyet a sok lehullott hó átalakított. Bizonyára igaza van, legalábbis vitába semmi esetre sem bocsátkoznék vele (erről), a lényeg, hogy ugyan a tél nemrég ért véget (illetve nem is igen volt), bármikor visszavarázsolhatjuk a Schneelanddal, ha kedvünk szottyan!