A Pinnick, Gales, Pridgen projectben ismertem meg ezt a bluesgitáros fickót. Bevallom, nem sokat fektettem a két anyagukba (az első tavaly, a második idén jelent meg). Annyira nem kapott el, pedig általában szeretem Pinnick dolgait. Így kíváncsi voltam milyen Gales szólóban, azaz "rajta múlt-e", hogy nekem nem jött be a PGP. És a válasz egyértelmű NEM. Ez az anyag egészen tetszik. Nagyon profi, az nem kérdés, nekem az énekhangja is szimpatikus, ami végül is nem áll nagyon távol Dug (Pinnick) barátjáétól (persze az öregé sokkal erőteljesebb és sokrétűbb). A szólók nagyon élvezetesek, igazán magávalragadóan tud pengetni Eric.

Itt a borítón látható, amint a főszereplő belemuzsikálja a lelkét a hangszerbe

Az anyag hangzása - szerintem - karcosabb a klasszikus bluesnál, majdhogynem hard rockos. Bár lehet, hogy csak én nem vagyok képben, és ma ez a sztenderd. Mindenesetre nagyon jól szól így. (De senki ne számítson semmi vadulásra, az itt hírből sincs...) A dalok - nem túl meglepő módon - blues-osak (ill. nyilván lehetne még rakásra emlegetni régen volt stílusokat, amelyeknek ha találkoztam is a nevével, sajnos nem tudom őket beazonosítani), így új területek felfedezését ne várja senki. Eléggé benne maradnak a klasszikus dalformákban, szóval jammelések, progresszív kalandozások sincsenek. Cserébe a számok mind jók, a refrének hangulatos, emlékezetes dallamokkal vannak ellátva. Az egész úgy, ahogy van, működik, és nem is fullad unalomba.

Vendégként felbukkan Zakk Wylde és Eric Johnson is, sőt, ha valakinek ez szempont, még egy Rolling Stones feldolgozás is akad (Miss You, és szerintem jobb mint az eredeti, de az mondjuk kicsit sem az én világom). Ha valakinek van kedve ismerkedni jó zenészekkel, vagy csupán egy kis blues-t hallgatni, bátran ajánlom, ha pedig már ismeri őket, akkor pláne (bár a régebbi dolgaihoz nem tudom viszonyítani, olvastam rajongóktól áradozást erről a lemezről). Jó hangulatú, laza kikapcsolódásra ideális, - megfelelő - társaságban is hallgatható, ám fokozott odafigyelésre szintén alkalmas anyag.

Kiegészítés: Újabb hallgatások folyamán megfogalmazódott bennem, hogy az lehet a "titok", amivel igazán megnyeri magának az embert, hogy piszok jók a számok. Ha levennénk Gales szólójátékát (ami hol komolyabb tekerésekként, hol finomabban, érzéssel játszva, hol csak hangulatos díszítést adva hozzá a zenéhez kb. a lemez 2/3-án keresztül hallható), akkor is egy kiváló albumot kapnánk. Aprólékosan kidolgozott, változatos és ötletes riffekkel alátámasztott, jó értelemben vett blues/rockslágerek jönnek sorban egymás után. Határozottan jobbak, mint a King's X utolsó néhány lemezén voltak.

Ha azt gondolnád, hogy ennél részletesebb is lehetne egy lemezismertető, kérlek kattints ide!