Sokat szenvedtem ezzel a lemezzel, na nem igazából. Merthogy a Viva Emptiness óta első hallásra ez tűnt a legígéretesebbnek. Hosszabb távon a Great Cold Distance-t sikerült egész megszeretnem, és az utána következő kettővel is megbékéltem. Az kifejezetten szimpatikus volt, hogy a GCD szimplasága…

Kiváló sludge-os, poszt-metálos ultraextrém őrület. Általában nem bírom hosszú távon a torokmetszett üvöltést, de ide szinte kívánja az ember. Olyanok is eszembe jutnak mint a Lord Mantis, a Primitive Man, vagy a megboldogult Coffinworm és Indian. Csupa csudacsapat. Csak az jöjjön Eleanóra, aki…

Ez azért meglepett, mert elsőre csak a pszichedeliája tűnt fel a borítónak, mígnem szemet szúrtak a felénk ágaskodó groteszk formák. Azóta nem látok, viszont gazdagabb lettem egy élménnyel. Amiben van black metal is, meg sludge, de csak olyan jammelősen, néha ötven évet visszarepülve az időben,…

Elég nagy sumákság, hogy az Isis exfrontembere már a második lemezét adta ki új csapatával, én meg addig nem is tudtam róla. Mindegy. Gyorsan a közepébe vágva, ez itt hallhatóan nem az Isis, bár Aaron Turner bömbölése, és vibráló színezései a gitáron ezer közül is felismerhetők. De a Sumac bizony…

Összeszedegettem, mire volna érdemes elmenni szerintem, úgyhogy ajánlom mindenkinek! Igaz, fizikailag is képtelenség mindenhol ott lenni, nemhogy anyagilag, így én sem leszek, mély sajnálatomra... Egyelőre csak az októberieket volt energiám megszövegezni, ám a többiek is nemsokára érkeznek!

John Zorn idén is nagyon termékeny volt, több mint tíz lemez fűződik a nevéhez. Néhányat meghallgattam, egyről már írtam is. A The Painted Bird, mint mostanában majdnem mind, "csak" szerzői lemez, azaz Zorn a komponista, a producer, de nem játszik az albumon. Itt van viszont Matt Hollenberg a Cetus…

Nagyon népszerű lett ez a lemez underground metal körökben. Ami egyrészt nem csoda, mert ritka a progresszív thrash zene, és nekem is el kell ismernem, hogy elég jó lett. Azért van itt. De valahogy nem fog meg különösebben. Túl steril a hangzás, az énekes torokmetszett hangját fárasztónak érzem, a…

A három évvel ezelőtti Colored Sands-et a death metal egyik csúcsművének tartom, hátborzongatóan zseniális alkotás, bár aki nincs hozzáedzve a műfajhoz, illetve nem szereti a bonyolult dolgokat, aligha tudja élvezni. Azóta rá kellett jönnöm, hogy az ezredforduló körül kiadott két anyag is megérte a…

Kedves Télapó! Nagyon szeretem a régi Katatoniát, de sajnos én most vagyok tini, ők meg húsz éve voltak azok, ami. Az meg már milyen égő, hogy ilyen ósdi zenét hallgassak. Meg egyébként sem bírja a fülem az angol nyelv hangzását, valahogy a gyönyörűséges németre sokkal jobban rááll. Mit tegyek, hogy…

Eklektikus progzene, a jazztől a funkon át a metálig mindenfélével. Persze, hogy leesik az állunk, úgy zenélnek, és vannak nagyon jó részek, de sajnos meglepően laposak is. Ígéretnek mindenesetre elég komolyak, és ugyan ha lehet, igyekszem kerülni a szexizmust, ám ha egyszer ők is erre játszanak rá…

Aki emlékszik még a megboldogult Alchemistre, arra a jobb híján prog-deathnek nevezett ausztrál zenekarra, akiktől feeling tekintetébe a mai sludge csapatok legalább 80%-a bevallva-bevallatlanul merít, az most örülhet. Aki pedig nem, az is, csak hallgassa meg kötelező jelleggel még minimum az…

Egyetlen, több mint húsz perces dallal kedveskedik a Coffinfish, és mit mondjak, mintha egy kiadatlan Neurosis dalt hallgatnék. Szóval lehetne egy picit több az egyéniség, de a minőség tagadhatatlan, nem merül ki a dolog egy téma vég nélküli ismételgetésében, és vannak olyan momentumok, amelyek nem…

Mindig tudtam, hogy elég jó a pozvakowski., ráadásul az év során már egyszer rácsodálkoztam, hogy - szerény ismereteim alapján - mennyire megújultak. És aztán szépen el is feledkeztem erről a jó kis betonba dagasztó poszt-metal zenéről. Most meg év végére előkerült, és milyen jól tette, simán benne…

Nehéz eldönteni, hogy öröm-e vagy sem a minden bokorból előugró monumentális sludge bandák száma, de tagadhatatlan, hogy pl. ez is fantasztikus, ill. az volna, ha nem volna sok hasonló. Önmagában mindenesetre fület gyönyörködtető, lelket kisimító hallgatnivaló, úgyhogy jobb híján vigadjunk sírva!

Általában nem fognak meg az ilyen folkos-blackes izék, legfeljebb elismerem, hogy ügyesek. Amiért a Fyrnask más kalap alá esik, akarom mondani, más kalapra tartozik, az az, hogy jóval érzelmesebbek a szokásosnál. Látom lelki szemeim előtt, ahogy megskalpolnak az indiánok, ööö illetve az eszkimók.…

Hurrá, utazunk! Méghozzá a Kozmikus Sztónerparadicsomba, chilei utaskísérőkkel. Ennek megfelelően egy (spany)olajkút (hallunk) a sivatagban (danolászni). (érted, olajkút a sivatagban, ez a vicc...) Mint a fentiekből kiderül, annyira jó kis cucc ez, hogy az ember elveszti a maradék eszét is.

Minden tisztességes dohányosnak fekete a tüdeje, és emiatt fog meghalni. Csakhogy a cím kedvéért lássuk az igazi ellenséget. Persze sztóneres cucc, fílingdíjas, a Monster Magnet újabb keletű, elszállt cuccai is eszembe jutnak, meg a legalább 15 órája zajló, akut, szürreális álomba fordult…

A két évvel ezelőtti dupla Contradiction hangulatdíjas éjfekete black metal lemez volt. A mostani tripla is hozza az elvárt érzésvilágot, ezúttal több ambient rész kapott helyet, de továbbra is tök jó az egész. Nem a tekervényes, pláne nem a technikás riffeké a főszerep, kizárólag a feeling van…

Jó, hogy vannak szavak, de ekkora rohadás hallatán már tényleg nehéz mit mondani. Pedig még csak nem is valami jellemző vidékről, hanem innen a szomszédból, Szerbiából érkezett ez az irgalmatlan csapás az emberiségre, amit műfajilag a ritualistic-horror-ambient-funeral doommal lehet (vagy úgy sem)…

Hallgatható, de azért lo-fi, természetközeli, de azért csúnya black metal, bár a nagyja inkább burzumszintis ambient szélesvásznú havas hegyoldali borítóval. Ilyet is kell néha hallgatni, együk tele magunkat rosszullétig, heveredjünk le, kezdjünk el olvasni, ja, és előtte nehezen elérhető helyre…