Ezt a lemezt nagyon vártam, de még annál is kevésbé kaptam tőle azt, amit szerettem volna. És bizony a mai napig sem sikerült igazán zöld ágra vergődnünk, pedig a Long Distance Calling előző igazi, The Flood Inside albumát majdhogynem imádtam. Őrületes plusz örömként ért, amikor kiderült, hogy az egyébként igazán zseniális Martin Fisher énekes helyére az a Petter Carlsen került, akinek odáig vagyok a 2011-es, fájdalmasan törékeny, soulos, post-progos Clocks Don't Count lemezéért, és sokkal nem marad el mögötte a 2014-es, elektronikusabb Sirens-e sem.

Amúgy maradtak az énekes és instrumentális tételek váltogatásánál, csak közben jó nagy stílusváltáson esett át a csapat, és Carlsen sem a korábban megismert énjét adja a dalokba. Könnyedebb, mondhatni sekélyesebb számok vannak itt, mint "kellene", de azt sem tagadhatom, hogy akadnak meglepő, izgalmas dolgok dögivel. Csak valahogy nem akarnak hozzám közel férkőzni. Szerepe lehet ebben a hatalmas adag 80-as évek feelingnek, hiába, sosem szerettem azt a bugyután üres zenei világot. Aztán persze észlelem, hogy most lassacskán ez az új trend, és bármily meglepő számomra, magam is kezdek kevésbé ódzkodni tőle, ennek ellenére egyelőre egész jól elvagyok nélküle.

Mindegy, hát most ez van, ami még egy kis búra ad okot, hogy Carlsen teljesítménye sem tudja belopni magát a szívembe. Tehetséges, ügyes, az nem vitás, de a minap is kihozott egy új szólódalt, amire gyöngyöző gyönyörrel reagált a szervezetem (lejjebb idebiggyesztettem), ehhez képest ez itt meg mi? Sebaj, majd legközelebb...

Illetve, ha félreérthető lettem volna, akkor még egyszer: nagyon is jó, sokszor izgalmas zene ez, bőven hallgatható számokkal, csak mélyebbet, érzékenyebbet vártam.