Az hagyján, hogy magyar, de hogy angol nyelvű kritikát sem találni, az igazán szégyen. Hihetetlen, hogy Németországon kívül senki sem hall erről a zseniális nőszemély által vezetett zenekarról. Ahogy elindul a nyitó, fantasztikus arányérzékkel szerkesztett, szomorkás indie dal, még nem érti az ember, hogy miért van a csapat nevében a bigband kitétel. Aztán egyre csak szaporodnak a fúvósok, mígnem átveszik az irányítást. De nem kell sokat várni arra sem, hogy eluralkodjon rajtunk a King Crimson hangulat - és természetesen Roscher gitárosként is kiválóan megállja a helyét. Mert persze a sokszor jazzes énekért is ő felel, meg amúgy ő írta az egész lemezt, és ő is vezényli a zenekart, mint az lejjebb látható.

A dalcímekből is kisötétlik, hogy főként éjszakai, no meg esős hangulatok dominálnak, de ha őrületről van szó, azért sem kell a szomszédba menni. Rendre megkapjuk az adagunkat ez utóbbiól is egy-egy végletekig kifacsart szaxofonszóló, vagy ritmusjátékra építő fúziós tobzódás képében, és meg sem próbálom felsorolni, hogy mi minden történik még. Csak annyit, hogy rettentő jól esik ilyen többszólamú kortárs zenét hallani, igazán lehetnének többen ilyen bátrak (meg tehetségesek). Ritkán találkozni ennyi műfajban jártas (a debütlemezen még trip-hop elemek is voltak), mindben kiválóan helytálló, azokat zseniálisan vegyítő, mégsem az eklektikára hangsúlyt helyező alkotóval. Ez Roscher, na meg az ő kis csapata, és óvatosan fejezem ki magam, ha annyit mondok, muszáj őket meghallgatni!