Ritka madár a minőségi szimfonikus black metal! Mondom ezt úgy, hogy sokakkal ellentétben nem vagyok a műfaj ellensége. Például sosem vettem magamnak Dimmu Borgir pólót csak azért, hogy lehányjam...

Sőt, a norvég csapatot - különösen az ezredforduló környéki időszakában - a műfaj kvázi csúcsának tekintem. És nyilván nem véletlenül hozom őket szóba, merthogy eme franciákra bizony tagadhatatlan a hatásuk!

Szóval ha ez a tényecske valakit már eleve szélsőséges cselekedetekre sarkall, az már tudja mi a dolga...

Amúgy pedig a következő a helyzet: ugyan nem feltétlenül tökéletesek a gitár-szimfo arányok, nem sok híja van, és ez különben másoknak is ritkán jön össze (extrém negatív példa az Emperor Anthems lemeze). Viszont a zenkari részek (amik gyanús azért, hogy nem lettek zenekarral feljátszatva, és itt halványan megjegyzem, hogy tán dobost sem látott a stúdió) kifejezetten tetszetősre lettek komponálva (ha mond ez valakinek valamit: Mustis legjobb pillanatait idézve)! A gitárjáték önmagában nem egetrengetően izgalmas, de megteszi a magáét, az ének pedig alapvetően - természetesen - károgás. És hát ez sincs távol a Shagrath vonaltól, bár némileg magasabb a hangszín. Viszont miután kiderült, hogy Spleen művésznéven egy hölgy áll a csapat frontján, egy szavam se lehet, mert például a vikingősember Varg Vikerness savanyú süvöltéseihez képest ez maga a bölényborító férfiasság! Aztán azért sem hátrány nőnek lenni a mikrofonnál, mert így nincs szükség mindenféle vendégekre sem az operás, sem a horrorisztikus-sikítósíszavalóssuttogós női betétekhez. Tehát igen, ez a lány egyszerűen mindent tud!

Ha pedig valakinek ez sem elég, akkor fogja magát, és ne hallgasson bele!!! Csak akkor minek olvasott idáig?