Rendszerint nem vagyok különösebben oda a neo-prog dolgokért, mert egyrészt a mai napig magukon szokták viselni a 80-as évek dobozba zárt hangzását (hiába, ha akkor alakult ki a stílus), és ugyan ki lehet venni, hogy hangszerileg ott vannak a szeren, azért nemigen dörgölik az orrunk alá. Továbbá a kissé bánatos, de nem túl érdekfeszítő dallamok egy éppen nem fahangú énekes torkából (jó, talán ez így kicsit erős, de talán érthető, mire gondolok) hamar az idegeimre mennek.

Persze valahol a Neon Leaves is ilyen, és meglehet, hogy csak "szerencséjük volt", hogy egy elég pszicho témával indították az albumot, mindenesetre komolyabban belehallgatva is egész okés a dolog. Sőt, végül is baromi igényes, csak tudom, hogy olykor rájövök ugyanerre a Marillion Misplaced Childhoodnál is (a műfaj szent tehene), de aztán tudom olyan füllel hallgatni, hogy legszívesebben orrba verném őket!

Jó, ez persze nem igaz, pláne nem ilyen direktbe', de tény, hogy nem a szívem csücske az ilyesmi. Úgyhogy valószínűleg tényleg tudnak valamit ezek a brit srácok, érzik, hogy tényleg szeretem, ha valaki egy lemez elejétől a végéig szomorkodik, a hangszerek is jól alábusonganak, és azért emellett hangszerelésileg lehet egyszerre három-négy (mikor hányra sikerül) dologra figyelni.

Meg azért van egynéhány komfortzónán kívüli dolog is (akár csak egy bombombombom képében ;)), ami izgalmasabbá teszi őket a neo-prog átlagdágványánál...