Azért tényleg meglepett, hogy amit eleve gondolok a Deftones pályafutásával kapcsolatban (márpedig gondolok, mert elég fontos zenekar számomra), illetve amit fejben végigfuttattam a friss lemez kapcsán, mielőtt nekilátok az írásnak, nagyjából leírta a Rockstation szerzője (nevezett Rácz Úr) a cikkében. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy "én is szó szerint ezt írtam volna", amin mindig jót mosolygok. Én ugyanis biztos nem írnám soha szó szerint azt, amit más, ez ilyen elvi dolog nálam, de nem vagyunk egyformák (általában egyébként sem). Amit ki akarok nyögni, az viszont az, hogy egyrészt jó az idelinkelt cikk, így ajánlom elolvasásra, és akkor már leszek olyan lusta, hogy én csak azokat a nüansznyi eltéréseket írom ide, amiket másképp látok, szóval ez inkább csak amolyan belső naplójegyzet-féle. Illetve jószokásomhoz híven lejjebb a teljes lemezt meg tudja hallgatni bárki (akinek van szpotyója, de legyen már mindenkinek, annyira praktikus, én is csak az ingyeneset használom!)!
Szóval a csapat albumainak íve tekintetében a White Pony (amivel ugye lényegében belőtték az egész azóta tartó pályafutásuk kereteit) utáni lemezeknél nálam csak a Koi működött egyből, lévén a Diamond Eyes túl szájbarágósan slágeres volt nekem, így az telt időbe, amíg ezzel a ténnyel megbarátkoztam, és tudtam figyelni az egyébként meglévő értékeire (a záródal kivétel, azt szőröstül-bőröstül-címestül imádtam a kezdetektől fogva).
Hát, tény, hogy ez a probléma itt a Gore-nál nem fenyeget, semmiképp sem instant, azonnal ható cucc, és bizony olyan magával ragadó bűvereje sincs, mint a Koi No Yokannak. Lehet, hogy el is menne mellettem, ha nem tapasztaltam volna magamon az évekkel későbbi ráeszmélést (akárcsak Rácz Úr) a gyémántlemez előtti kettőnél, így viszont vagyok olyan rutinos, hogy nem eresztem, és igenis, fogom a közeljövőben erőltetni! Mert bizony nálam még egyáltalán nem nyílt meg a cucc (jó, az első 1-2 szám már kezd), és miután végigmegy, az ég világon semmire sem szoktam emlékezni. Valószínűleg a paralell cikk szerzője már pár körrel beljebb jár nálam, mert jóval bátrabban dicsér egyes nótákat, mint én merném jelenleg. No meg persze épp a füle is jobban ráállhatott a dologra. Én is érzek egy-egy jól eltalált refréndallamot időnként, csak még nem emelkedik ki annyira a masszából.
Szóval igen, ez egy nehezebb lemez lett, a gitártémák is kevésbé grúvosak, meg egyáltalán kevésbé metalosak (nyilván ezt próbálta ecsetelni a gityós, amit különböző fórumokon már jól fel is fújtak), és igazából én sem tudom, hogy hányadán fogok vele állni némi idő elteltével, abban viszont biztos vagyok, hogy ha valaki élből leszólná, arra semmiképp sem szabad hallgatni, mert ilyen patinás lemezsorozattal a háta mögött (lényegében egyetlenként a valaha volt nu-metal mozgalomból) a Deftones-nak bőven kell, hogy legyen hitele!
