Csodaszép szomorkás-álmodozós szaxofonzene ez, méghozzá egy jazz-zenekar kíséretével megtámogatva (gitár, zongora, basszus, dob). Ugyan instrumentális, a fúvós hangszer annyira dallamközpontúan játszik, hogy abszolút feledteti az ének hiányát. Szóval egy könnyen hallgatható, kellemes ágát képviseli Chris Mitchell a jazznek, de nincs ezzel semmi gond, hiszen roppant szórakoztató!

Meg persze a zenészi kvalitásokkal kapcsolatban sem lehet semmi panaszunk, noha senki sem villog, mindenki jelét adja itt-ott, hogy mestere a hangszerének. Álló nap el tudnám hallgatni…