Akkora zeuhl témával (kb. halandzsanyelven előadott kórusmű jellegű őrültködés) indít ez a lemez, aztán pedig átvált jazz-fusionbe, hogy először azt hittem, eljött a Kánaán! Aztán néhány percen belül kiderült, hogy ahány ága csak van a progresszív rocknak, azt megkísérlik megidézni (jó, túlzok, de nem sokat)!

Ami rettentő kecsegtető, csakhogy egy idő után kissé mintha leülne a zene, és inkább az elegancia kerül előtérbe, amivel elvileg semmi gond, viszont ha az elején ennyire felcsigáznak, akkor már valami egzotikusabbat várnék. Márpedig az énekesnek az a tipikusnak mondható, kissé rekedtes, valamelyest képzett, ám nem túl érzelemgazdag tenorhangja van, a „hozzá tartozó” dallamokkal (a’ la Neal Morse), aminek nem vagyok nagy barátja (igaz, ellensége sem). Akárhogy is, az első „nóta” felvezető 17 percét (merthogy 27 a szentem) az utolsó cseppjéig kiélveztem, és valószínűleg a maradéknak is csak némi plusz hallgatásra van szüksége, hogy a finomságokra ráállítva az agyhullámaimat, mihamarabb megkedveljem! Amúgy egy 10, és egy 20 perces tétel van még a tarsolyukban, azaz nem aprózták (f)el a művüket a srácok. Aki szereti a nagyobb lélegzetvételű tételekkel dolgozó progrock zenéket, mint pl. a Transatlantic, és azt sem bánja (vagy egyenesen örül annak), ha időnként akad némi elmebetegség is az alkotók tarsolyában, az tapassza rá a fülét Shamblemaths-ék albumára!