Ha csak annyit lát az ember, hogy kolumbiai hard rock, nyilván lép is tovább, mert a fene sem akar egy huszadrangú, ezerszerlerágottcsontot újraszopkodó, gyatra hangzású bandát hallgatni. Azonban a borító nem hagyott nyugodni, hogy vajon mi lehet az a fél eget betöltő, a hegynél is jóval nagyobb vörös napkorong. Végül úgy döntöttem, hogy kapnak tőlem egy lélegzetvételnyi esélyt, és te Atyaúristen!

Ezek a pokolravalók 100%, hogy egy kokainültetvényen tengetik a semmirekellő életüket! Próbálok rátalálni a megfelelő szavakra, hogy érzékeltetni tudjam, szóval ilyen betépett, elszállt zenét nem gondoltam volna, hogy egyáltalán lehetséges csinálni.

Ezek után alighanem természetes, hogy van a fiúknak egy jó adag stoner beütésük is, de valahol tényleg elég hard rock-közeli marad, amit művelnek. Csak főleg a 70-es évek tágas tereket és a végtelen szabadságot megjelenítő nagyjaira kell gondolni. Meg kell mondjam, ezáltal hangulatban szépen le is körözik a stoner bandák 99%-át.

Már a pattogós-pumpálós ritmusok is kiválóak, gyönyörű az a tompán, mégis érzéssel telten visszhangzó, pörgetésekkel teli dobjáték, a brummogó basszus együtt rezonál a keringésemmel, a kopottas riffelés is ideálisan hat a közérzetemre, a csúcs viszont a napduzzasztó szólógitárhangzás, az tényleg 10-ből 1000 pontos.

Az énekes ugyan nem egy őstehetség, viszont a viszonylag „tiszta”, pörgősebb hard rock dalokban (egy-két ilyen is akad azért) is jóféléket rekeszt a szivartól feketedett torkával, a többiben meg egészen briliáns az elszállt, prériperzselő dallamaival. Látom magam előtt a begyógyult szemeivel, látomásos transzállapotban kóvályogni az ültetvény mellett a naplementében, csak bele ne forduljon az árokba!

Jó, lehet, hogy a pozitív meglepetés folytán kicsit túlajnározom őket, de mindenképpen figyelemre érdemes lemez a kolumbiaiaké, és nem hiszem, hogy máshonnan hallani lehetne róluk magyar, vagy akár európai fórumokon!