Kenny Barron jazz-zongorista néhány hónap múlva betölti a 73-at, de egy pillanatig sem kell aggódni, hogy öregessé vált volna a zenéje, a mai napig fiatalokat megszégyenítő a virtuozitása! Erről a legújabb lemezén is több ponton meggyőződhetünk, még ha nyilván nem is erre van kihegyezve ez a számos hangulatot, érzést közvetítő, és zeneileg - természetesen - kifogástalan album.

Ez a lemez is mutatja, hogy mennyire kinyíltam a jazzes zenék irányába, korábban ugyanis ki lehetett kergetni a világból a hasonló, régi vágású, zongora-bőgő-dob trió típusú muzsikákkal. Jó, azt azért egy ideje felfogom, hogy(ha) eszméletlenül tudnak zenélni a benne résztvevők, de most már felhőtlenül élveznem is sikerül (és ezért visszamenőleg küldök egy hatalmas köszönömöt Keith Emersonnak).

Mondjuk, ha valakivel kapcsolatban ez nem kéne, hogy meglepő legyen, akkor az Mr. Barron, lévén ő az egyik legfontosabb, és legnagyobb hatású mainstream zongorista a bebop korszak óta (nem kell azt hinni, hogy hallottam róla azelőtt, köszi wiki!), 100-as nagyságrendben játszott lemezeken, szólóelőadóként, illetve közreműködőként, a ’62-es vinyl-debütje óta. Társai (ha valakinek mondanak valamit a nevek) a japán Kiyoshi Kitagawa a legmélyebb hangszeren, a doboknál pedig Johnathan Blake, aki már jócskán egy következő generáció (egyik legtehetségesebb) tagja.

Túl sok továbbit nem írnék, aki hallott már ilyesmit, az nagyjából tudja, mire számítson (semmi kortárs zene, vagy modernkedés), vannak smooth jazzes, nyugis-kellemes témák is, meg táncos (alighanem swinges) darabok, ezeket hallgatva örömmel tölt el, hogy mára meg vagyok békélve az efféle dallamokkal, de azért még mindig jobban élvezem az „őrületközeli”, virtuóz, bonyolult ritmizálású tételeket (és ezekben külön kiemelném Johnathan játékát is a főnöké mellett). Aki kedvet kapott, az egy tartalmas órát tölthet el a három legény társaságában (és ismétlésre is van lehetőség)!