Van ebben így buli. Hogy ez mit jelent, ahhoz egy kis bemutatás:

a 2000-es évek elején, mint instrumentális jazz-zenekar bukkant fel a színen a norvég csapat, majd két lemez után elkezdett a progresszív rock, illetve keményebb zenék felé kacsintgatni. Ennek megfelelően a tagság elég sűrűn változott. Mindenesetre két elég egyéni, és egymástól is jelentősen eltérő album érkezett az évtized második felében, mígnem a szaxofonos Jørgen Munkeby már olyannyira átvette az uralmat, hogy a gitározás mellé énekelni kezdett, illetve mivel addigra alaposan meg is eszelősödött, valójában ordítani. És onnantól kezdve elszabadult a pokol… Így lett a 2010-es Blackjazz a definitív lemeze a csapatnak, amellyel berobbantak az extrém metal színtérre, és még ma is, ha csak visszagondol is rá az ember, beleborzong azokba az iszonyatos, egybefolyó, kíméletlen indusztriális monolitokba.

Aztán jött a következő album (One One One), és a stílus maradt ugyanaz, csak a dalok rövidebbek lettek, kicsit kevésbé brutálisak, meg megindult egy kis slágeresedés, uram bocsá’ rock&rollosodás. Mondanom sem kell, hogy nagyot csalódtam, mert én bizony újabb váltást, vagy legalább további keményedést vártam.

Aztán most itt a rákövetkező anyag, továbbra is maradt a stílus, a dalok még tovább rövidültek-kompaktultak, és még sokkal r&r-esebb az egész, az elmegyógyintézetbe való szaxofontémákat ezúttal is csak imádni lehet, és valahogy – őrjöngve ugyan, de – táncolóssá vált a cucc, és végül is van ebben így buli… úgyhogy kezdjetek rá Ti is, és alaposan zúzzátok össze magatokat, meg egymást! (mellesleg én meg szép lassan az előzővel is megbékéltem)