Tizenkettedik lemezéhez érkezett a brit death-doom zenekar, és felvetődik az emberben a kérdés, hogy vajon egy ilyen terjedelmes múltú csapat tud-e még bármit is hozzátenni az eddigiekhez. Bizony rock-, és metalzenei berkekben a leggyakrabban ilyenkor egy egyszerű nem a válasz, sőt, sokaknál már pályafutásuk jóval korábbi szakaszán bekövetkezik ez a sajnálatos fázis. Szerencsére náluk korántsem ez a helyzet:
Annak ellenére, hogy az utóbbi 20 évben lehet mondani, hogy árgus szemekkel figyelem a Bride minden megmozdulását, és itt és most be is vallom, hogy amióta megismertem őket, nagy kedvenceim (megelőzendő a vádat, hogy elfogult vagyok, magam is elismerem, de attól még eszem ágában sincs kritikátlannak lenni), volt 1-2 momentum a pályafutásukban, amikor komolyan tartottam a ellaposodásuktól hosszabb távon, mára azonban könnyedén elhessegetem magamtól az ilyesmire utaló jelek oktalan felnagyítását, lévén eddig mindig rácáfoltak a félelmeimre. Konkrétan az 1999-es The Light at the End of the Worldnél voltam úgy, hogy ugyan egész jó lemez, de nem látom, hogy hova lehetne továbblépni. Ma már csak mosolygok az aggodalmamon, és annyit mondok, hogy 'az bizony egy egész jó lemez volt, és utána sem lett rosszabb, sőt'.
A következő neuralgikus pont pedig a 2009-es For Lies I Sire volt számomra, ott egy lágyabb, kevésbé karakteres irányba mentek el, sokszor volt olyan érzésem, hogy "jó-jó, de ez már volt", meg adódtak bizony unalmas, középszerű részek is. Aztán 2012-ben az A Map of All Our Failures képében egy olyan definitív albumot tettek le az asztalra, amit azon túl, hogy gondolkodás nélkül az év lemezének választottam, az életművük csúcsának tartom azóta is (úgy, hogy addig volt a címre öt komoly pályázóm). Továbbá zenei világát tekintve a leghalványabb köze sem volt elődjéhez (már persze az alapvető, a muzsikájukra minden körülmények között jellemző hangulati tónusokon túl, mint melankólia, komorság, monumentalitás, mikor melyik). Így utólag a For Lies I Sire csak egy kellemes – igaz, némileg halványabb – epizód a történetükben, jellegzetes hangulattal, tőlük szokatlanul puha megszólalással, és néhány kifejezetten jól sikerült szerzeménnyel, komoly mélypont nélkül.
És igen, pont a 2012-es remekmű mondatta ki velem, hogy ezek után, ha kifejezetten rossz lemezt adnának ki, akkor sem írom le őket, mert bizonyították, hogy bármikor képesek a megújulásra. Így amikor a 2013-as The Manuscript EP-jük nem igazán nyerte el a tetszésemet (vannak értékelhető momentumok azon is azért), egy pillanatig sem kezdtem el aggódni, és nem teszem azt most sem. Bár tény, hogy ez az új nagylemez nem ér fel elődjéhez (azért merem ilyen karakánul kijelenteni, mert hagytam bőven időt az anyagnak, és közben előszedtem a Failures-t is) - ezt persze ép ésszel nem is várhattam volna - meg a korábbi nagy kedvenceimet (az említett, de meg nem nevezett ötös) is erősebbnek érzem, de egyrészt ez korántsem szégyen kategória, másrészt pl. a Manuscriptnél, vagy a For Lies I Sire-nél határozottan jobb. Sőt, tetszik annyira, hogy ha mostantól rendre ilyen minőségű anyagokkal állnak elő, előre megígérem, mindig vevő leszek rájuk. Tehát a lemez kifejezetten jó, de borítékolom, hogy nem lesz nálam az év legeslegjobbjai között.
Ilyen terjedelmes bevezető után lassan nem ártana legalább némi konkrétumot említenem: igen nagy különbség az elődjéhez képest, hogy Hamish Glencross szólógitáros másfél évtized hűséges szolgálat után – mély sajnálatomra – tavaly távozott a csapatból, így Andrew Craighan alapító-gitáros ezúttal egyedül írta meg az egész lemezt. [Illetve eleinte, amíg még nem volt világos, hogy Hamishnek igazán már csak a Vallenfyre-ért dobban meg a szíve (a Paradise Lost-os Greg Macintosh-sal működtetett retro svéd-death bandája), voltak neki is témái, de azokat később meg nem történtnek nyilvánították.] Azért az új gitáros, aki – öröm az ürömben – nem más, mint Hamish elődje, Calvin Robertshaw, állítólag a lényegében kész lemezanyagba még egy iciri-picirit belecsempészett magából. (Amúgy meg levágatta a haját, és méretes szakállat növesztett az új évezred eddig eltelt esztendeiben.)
A zenére visszatérve, valóban nem rémlik fel különösebben a Calvinnel közös albumok világa, de az Andrew által egyedül jegyzett Light at the End of the World hangulata sem. Persze összességében véve vannak ismerős témák, és igazán újszerű, soha senkitől sem hallott ötletekkel tán nem is kápráztatnak el bennünket a lemez folyamán, de cserébe olyan érett, tökéletesre csiszolt, monumentális kompozíciókat hallgathatunk általuk, mint pl. a nyitó And My Father Left Forever, amely közel tíz percen át gond nélkül köti le az ember figyelmét, és rántja magával különböző érzelmi állapotokba: hol erőt véve magunkon, komoran tűrjük a szerettünk elvesztése miatti gyász pusztítását a bensőnkben, hol belefáradunk, és elmerengünk az örökre megmaradó közös emlékeken, majd amikor már-már megnyugodnánk, újra belénk nyilall a csillapíthatatlan fájdalom.
Szomorú aktualitását adja a dalnak, hogy az énekes Aaron Stainthorpe édesapja valóban idén januárban hunyt el. Igaz, a szöveg már korábban készen volt, de a számot azután kellett Aaronnak felénekelnie, hogy szeretett szülője "örökre eltávozott".
A dalt magát külön kiemelném abból a szempontból is, hogy szerkezetileg talán a legizgalmasabb, legügyesebben szerkesztett az összes közül az egymásba fonódó / tekeredő doomos témáival.
A másodiknak érkező To Shiver in Empty Halls-t szintén tízperces fából faragták, ám igen más jellegű, mint elődje. Míg a nyitóban csak tiszta hangját hallatta Aaron (számos kiváló témán keresztül), itt ilyenből csak egy bukkan fel valamerre (igaz, az egész lemez egyik legszebbje.) Innen már ki lehet találni, hogy vokálisan a hörgésé a főszerep, és ennek megfelelően a gitártémák is sokszor zordabbak a szokásosnál. Akad egy-két egész furcsa hangszínen játszott, horrorisztikus riff is, ilyenjük mintha nem lett volna korábban, és a billentyűs témák is ráerősítenek a groteszk atmoszférára. Számomra a csúcspont Aaron vérfagyasztó szavalása középtájt (a yt-n van fent koncertverzió, sajna ott nem hozza ilyen mélyen), bár a dal végén suttogott rigmusa sem utolsó, igazi Death Whispered a Lullaby (itt persze konkrétan a címre értem, nem a „közismert” Opeth dalra magára).
A harmadik A Cold New Curse-nek is megvannak a maga pillanatai, és baj végül is sehol sincs vele, marad az előző szám kísértetes-epikus vonalán, jelentős mennyiségű hörgéssel megtámogatva, de talán kicsit kevésbé karakteres. És itt most két dolgot gyorsan meg is jegyeznék: Az első, hogy amellett, hogy engedélyezem a feltevést, hogy a lemez zenei világának egyedisége szempontjából szándékoltan olyan a gitárjáték, amilyen, nem tudom nem észrevenni, hogy az A Map of All Our Failures-ön mennyivel innovatívabbak voltak a témák. Mint mondtam, nekem az a csúcs tőlük – de hát nem véletlenül - , és nem elvárás az a szint, ám a különbség tapintható. Egyelőre nincs különösebb baj, csak van egy sejtésem, hogy a múltkori, rétegzettebb, kidolgozottabb, és érdekfeszítőbb zenében Hamish keze is jócskán benne volt. Summa summarum, bízom benne, hogy Calvin képes lesz ismét kreatív tagja lenni a csapatnak.
A második észrevétel, hogy az első három dal mindegyike "maratoni", és ebből a két leginkább hasonló pont egymás mellett kötött ki. Nos, ezt ügyesebben is megoldhatták volna, lévén, hogy zsinórban négy rövidebb szám következik, és csak a zárótétel hömpölyög ismét parttalanul a medrében. Persze lehet mondani, hogy ez így milyen antitrendi, és lehet is érvelni mellette, a konkrét megvalósítás picit ügyetlen. Főleg, hogy egyébként talán soha nem szerepelt náluk ennyi eltérő karakterű dal egy lemezen belül (ami mellesleg tökéletes alibit szolgáltat nekem a dalonkénti elemzéshez :D)
Rögtön a következő - címadó - nóta olyan menetelős-katonás-együtténeklős-fülberagadós, hogy aztán ilyet ők még tényleg soha. Az intróból ez még pont nem derül ki, olyan furcsa, szinte morbid a szintis aláfestés (nekem persze tetszik). A billentyűs srác (Shawn) ugyan nem játszik nagy dolgokat, nem is hangzásguru, de az egész albumon egyedi és különleges színezetet ad a daloknak. A tárgyalt számra visszatérve, az intro után viszont bejön a pattogós ritmus, és hát mit mondjak, a szöveg ugyan „Feel the Misery”, és Aaron becsülettel minden sort ezzel fejez be, de bizony ez My Dying Bride szinten vidám! :D Egyébként persze nem, és lehet, hogy aki ezzel ismeri meg őket, az azt mondja, hogy „aztabetyárját, húdeszomorú”, de csak addig, amíg meg nem hallja bármelyik másik dalukat (na jó, kivéve a Bring Me Victory-t). Elsőre azt is mondtam magamnak, hogy 'na én ezt nem fogom megenni', mert rögtön láttam lelki szemeim előtt az "egyszeri rockereket", akik My Dying Bride-ra rázzák népünnepély jelleggel az öklüket, és hát: na ezt ne… De persze én is emberből vagyok, és ezáltal valamennyire majomból is (precízebben közös ős, de itt és most ez mindegy ;-)), így már harmadjára én is ordítani akartam a tömegben, és – legalább féligmeddig – szomorogni, hogy „fíííldömizörí”.
Amúgy a dal hat percében egyszer van csak más énektéma, ami különben igen szép, no meg májdájingbrájdos, a maradékban viszont végig ez, mégis jólesik a nóta sokadszori hallgatásra is. Nem csak azért, mert megbékéltem az állati ösztöneimmel, hanem mert a zenei alapokat ügyesen variálják alatta, van pl. amikor egészen elszimfonikusítják, és már mindjárt egész más (szinte kellemes) lesz a kisugárzása. Szóval tényleg el tudom én ezt fogadni, és a fene vigye, legyen egy sikerdaluk nekik is, amire felpezsdül a Wacken! A többi meg úgysem ilyen egy cseppet sem...
És most az egyszer visszautalok a korábban említett antitrendiségre: simán kezdhették volna ezzel az albumot, mégsem tették, dicséretes! Jó, az első klip persze erre készült:
A Feel the Misery után az A Thorn of Wisdom viszont igazi (true értelemben is) gótikus paradicsom. Egy pofátlanul elegánsra és persze jóra sikeredett dark dal, irtó erős hangulati töltettel. Bár ez meglepő lehet, de ilyet sem írtak még soha (márminthogy ők, mert egyébként semmi eredeti nincs benne), és olyan érzékkel vezetik elő, hogy az elképesztő! Magával ragadó a dalon végigvonuló fokozás, a dal nagyjában csak a billentyű hozza a zenei aláfestést, a végére azért bejönnek a gitárok, de csak finoman, ízlésesen (akár ki is maradhattak volna, de így is jó, és lesz majd amolyan is nemsokára). Annak ellenére, hogy csak egy témából áll az egész, messzemenően sikerül elkerülni a slágeresség illúzióját is!
Majd érkezik az I Celebrate Your Skin, és módot ad nekem némi anekdotázásra: a lemez első szériáját hibásan nyomták ki, pontosabban nem a végső verzió került rájuk, úgyhogy akinek az jutott, annak kissé csorbát szenved az élménye. Igaz, ingyen és bérmentve ki lehet cseréltetni a Peaceville-en keresztül, már annak, aki akarja. Persze ehhez le kell mondani a „kuriózum értékű példány” birtoklásáról. És hogy honnan jöhetünk rá, hogy nekünk melyik van meg? Ugyan az egész lemezre vonatkozik a malőr, általában nem olyan könnyű észrevenni az eltérést, a most tárgyalandó dalnál viszont már rögtön az elején van egy árulkodó jel: mielőtt bejönnek a gitárok, hallom a három harangkondulást - jó verzió, nem hallom - rossz verzió. Bárcsak az élet is ilyen egyszerű volna! Figyelem, valódi harangkondulásról van szó, nem a cintányérokról beszélek (természetesen az is van, csakhogy az mindkét verzióban). Ja, és az a nagy büdös helyzet, hogy ha valaki netalán illegálisan töltötte volna le a lemezt, akkor jó eséllyel nem a végleges verzióra tett szert. Én szerintem jóval több mint egy hónapig töltögettem le különböző helyekről, 256-os, 320-as meg FLAC verziót is, mind ugyanaz volt, még a Youtube-on sem a jó volt fent. A Spotify-on sikerült először rálelnem az igazira. Aztán meg máshol is, FLAC-ben, de természetesen nem árulom el, hogy hol…
Ja, és hogy mi a különbség: igazán lényegeset csak itt, az I Celebrate-ben vettem észre, bár bevallom, nem hallgattam meg a két verziót egymás mellett, tüzetesen vizslatva. Állítólag a záródalban is van valami komolyabb eltérés. Itt viszont el is tudom mondani: lemegy váltakozva a két énekes versszak a két hörgőssel (ezen a lemezen egyes számoknál - rájuk nem jellemzően - egész hagyományosra vették a dalszerkezeteket), és mielőtt bejön a dal csúcspontja, van egy azt felvezető halkabb-nyugisabb rész. Nos, ez a rossz verzión amolyan ezdöfláörvidörzösen egy zeneiskolai előkészítő felvételijére hozott dobkiállásból áll, míg a jón minderre kórus rakódik meg vonósok, alaposan megváltoztatva (jócskán feljavítva) az egész hangulatát.
Egyébként a dalban a hörgős rész elég klisésnek tűnt, de aztán hozzám nőtt, ahogy a dallamokat játszó gitárra ráömlik. A csúcspont meg szerintem sajnos nem lett olyan kiugró, mint amilyennek szánhatták – amolyan kifakadós-áhitatos-ömlengős próbál lenni, ám sajnos nem húz eléggé magához -, de mindent összevetve azért inkább jó, mint nem.
Ezután az I Almost Loved You maga a megtestesült nyugalom. Újabb egyszáltémás - ezúttal kizárólag billentyűs - kísérettel elővezetett merengés, nagyjából a Like Gods of the Sunt záró For My Fallen Angel, vagy a Manuscript végén épp alig lélegző Only Tears to Replace Her With vonalán. Nagyon is ismerős tehát a hangulat, de hát az ilyen nem tud nem működni. Talán a Mennyországból tekintünk majd vissza ilyesmi állapotban a Földön élőkre, meg a saját korábbi, akkor már jelentéktelennek tetsző emlékeinkre.
Végül a Within a Sleeping Forest opusszal záródik a mű, és bár nem egy rossz darab, mégis az egyetlen, amelyiknél azt érzem, hogy egy kissé túlnyújtják. Bár fene tudja, talán csak ahogy befejezik azzal a(z addigra már nem először előjövő) hörgős résszel, az olyan semmilyen. Talán jobb lett volna az előző témánál abbahagyni, vagy írni egy tisztességes finálét az albumhoz (hajlok ez utóbbira). De "nehogymár én akarjam megmondani", úgyhogy jó, ahogy van, és kész (volt olyan „köröm”, amikor nem zavart)! Ami viszont tényleg biztos, hogy a 10 percéből az első kilenccel kutya bajom a dalnak, sőt, a dallamos énektémák - itt is! - egészen elkápráztattak.
A nyáron egy edzésnek álcázott, túl kötetlenre sikerült interjú során sikerült a földig rombolniuk a zenekar évtizedek alatt nagy műgonddal, és sok viszontagság árán felépített renoméját, különös tekintettel Aaronra, aki teljes mértékben leszerepelt erkölcsileg ezzel a rimával.
A végére maradtak azokat a gondolataim, amelyeket valamiért eddig nem sikerült menet közben beszúrnom, például az egyes tagok teljesítményéről: Shawn ugye nemcsak billentyűs, hanem hegedül is, és ezt a hangszerét sem rejtette véka alá az album elkészítésekor. Azt kell mondjam, nagyon helyes döntés volt az egy évtizedre száműzött vonós hangszer visszahozatala, még anno Katie Stone által. A For Lies I Sire-on ő még szokatlan dolgokkal is kísérletezett a négyhúroson, és a terhességének köszönhetően felbukkanó Shawn (nem, nem a gyermeke) ugyan ezt nem teszi, viszont elődjét felülmúló döbbenetes erővel sikerült megjelenítenie azt a dallamvilágot, amit Martin Powell megálmodott és lefektetett a klasszikus érában, most már bő 20 évvel ezelőtt (kb. amikor Shawn megszületett), mind az A Barghest O’Whitby szentségtelen éjszakájában, mind a Map... lemez elképesztő pszichikai mélységeket bejáró utazásaiban. Ehhez képest most inkább csak hozza (illetve húzza ;-)) a fiú a kötelezőt, és talán kissé túlzottan belesimul az összképbe. Ha külön figyelem (és éppen szól a hegedű), akkor persze minden ok, csak elbírná a zene, hogy többet vállaljon.
Lena Abé a basszusgitárján szintén nem brillírozik, bár az ő posztjának sosem volt kiemelt szerepe a MDB történetében. Biztosan alapoz, és ugye sokszor visszafogott a muzsika, így találkozni is lehet a hangszerével könnyűszerrel, csak mondjuk szleppelést ne várjon senki…
Aaron – mint mindig – kifejezetten jól teljesít, tényleg nincs miért kritizálnom. Minden dallama jó, általában nagyon, néha meg egész zseniális. Sok különböző hangszínt, és hangulatot kihoz magából. A hörgése néhol lehetne változatosabb - nem mintha erre mások szoktak volna ügyelni, ám ő általában igen -, de pl. a nyitódal első énektémájával még meg is tudott lepni (jó értelemben). Ja, és az Evinta óta elszabadult teátrális szavalásait szépen felszámolta, ami nem baj, a Manuscriptre már nekem is kicsit sok volt (bár – természetesen ;-) – a Map-en az is bejött).
Végül, de nem utolsó sorban Dan Mullins ült ezúttal a doboknál, aki a hangfelvételeket is irányította (és e tekintetben kétségtelenül jó munkát végzett), elboldogult a feladatával, még azt is kihallani vélem, hogy jóval többet tud technikailag, mint amit megenged magának. Bár így is odateszi magát nem egyszer, amit a For Lies I Sire-on művelt, annál biztosan élvezhetőbb a mostani teljesítménye (és ott sem történt tragédia). Mindezzel együtt nekem még mindig ő a legkevésbé bejövős Bride dobos. Ugye volt Rick Miah az első négy lemezen, és ő aztán igazán érezte, hogy mi fán terem, amit csinálnak (illetve ő is "része volt a teremtésnek"). Ha nem is volt technikás különösebben, a pörgetései nagyon a helyén voltak. Aztán Shaun Steels meg nem volt más, mint az ő pokolból előugrott verziója: tökéletesen átvette a stílusát, és valami elvetemült módon még meg is triplázta az erejét. Különösen a The Dreadfull Hours albumon, a Barghest O’Whitby-n meg a… nem is mondom, melyik lemezen nyűgözött le (ahogy a Hail Odysseus-on eljátszotta a dülöngélő hajót, te jó ég!), talán őt tartom a csapatba legjobban illő ütősnek eddig. De pl. Daniel Bennett is rettentően érezte az A Line of Deathless Kings keményebb, sulykolósabb vonalát. Szóval ez a nagy helyzet: a többi dobost önkénytelenül is megjegyeztem magamnak, mert egyenrangú társai voltak a többi hangszernek, Dan meg – stúdiós csávó lévén – valószínűleg a legképzettebb mind közül, mégsem érzi annyira ezt a műfajt. De nem vesz el azért a zenéből, csak nem is tesz hozzá.
Zárszóként annyit mondanék, hogy sikerült egy az életműhöz méltó lemezt készítenie a stílusteremtő, műfajvezér csapatnak, és én már várom is a következő fejezetet (ill. félig-meddig rebesgetnek egy EP-t jövőre, de egyelőre 0 anyag készült hozzá, szóval nagyon bizonytalan, hogy lesz-e), az addigi 2-3 évben meg vígan elleszek ezzel (néhány ezer másik lemez mellett ;-)), mert hallgattatja magát velem. Szerintem veled is akarja!
