A megjelenő progresszív death metal anyagokkal is Dunát, vagy legalább Tiszát lehetne rekeszteni. Az olasz Duality viszont megérdemli az említést, mert ha nem is őrületes egyéniségek, a műfajnak egy - manapság - kevésbé népszerű ágára húzódzkodtak fel.

Nem ultrakomplex, nem témahalmozós, nem űbertechnikás, és még csak nem is kaotikus. Nem kell elveszni a zene szövevényében, mindvégig nyomon tudjuk követni, hogy épp hol járunk az egyes szerzeményekben. De azért sok téma van, és nem is egyszerűek, méghozzá nem egyszer megidézik velük a "klasszikus éra" nagyjait, gondolok itt a Death-re vagy az Atheistre. Bár elég analóg a hangzás, azért modernebb, mint a 20+ évvel ezelőtti, és ugyanez igaz a riffelésre is: vannak szép számmal staccato-s sorozások, sőt, matekos megmozdulások is (bár valahol azok már az Atheistben is megvoltak). Ami még egy plusz csavar, hogy a metal témák közepette - előzetes bejelentés nélkül - felbukkannak jazzes betétek is, méghozzá egész hosszú blokkokban. Ilyenkor sokszor a hegedű is előkerül, és csak a dobos az oka, hogy nem felejtjük el a zene metal voltát (nem tudja a srác, hogy a jazzben nem ütik teljes erővel a pergőt), ráadásul elég jókat is zenélnek.

Szóval a műfaj kedvelői nem rontják el a napjukat, akkor sem, ha ezzel kezdik, egyéb embereknek meg a belátására bízom, mi mást is tehetnék...