Akkor hát ismét folytatom a korábban megkezdetteket, remélhetőleg az első blokk végére érek:
Menace Ruine: Venus Armata
Talán ők azok, akiket lehagyhattam volna a listáról. De azért csak fel akarom hívni rájuk a figyelmet. Egy duóról van szó: énekesnő + multihangszeres csávó. A hölgynek általában népzenei, netalán letűnt korokat idéző, igéző melódiái vannak, míg a fickó mintha egy transzformátorházat berhelne. Érdekes párosítás, és míg az utóbbi miatt a hangzásuk meglehetősen egyéni, a fő vonzerőt mégis a delejező dallamok adják, amelyekre érdemes időt fordítani, hogy kibontakozzanak, illetve elbájoljon a varázsuk. Nem állítom, hogy elsőre nem működhet valakinek, nekem picit hosszabb ismerkedésre volt szükségem. Bár az okok között feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy bizony a dallamvilág kísértetiesen (a szó szoros értelmében is :)) hasonlít a korábbi lemezekéhez, és ez nehezíti a hirtelen revelációt. Igen, mostanra kérdésessé vált, hogy meddig van értelme ezt így tovább csinálni. Még ha jóval óvatosabban gerjesztett is a zenei aláfestés a megszokottnál, jobbára ismerősek az egyébként sem túl izgalmas megoldások. Arról nem beszélve, hogy szvsz eleve nem igazán működik a két világ együtt. Azaz kéne valamit újítaniuk, hogy a későbbiekben is felkerülhessenek a listámra (legközelebb a Fallochot fogom választani, mert ők meg mintha dinamikusan fejlődnének...).
Joan Osborne: Love and Hate
Valaha régen a One of Us-szal futott be a hölgy, az amolyan alterosnak tűnő, érzékeny kamaszlelket finoman fojtogató sláger volt. Igazándiból már az akkori lemez többi dala közül is kilógott, és ez a későbbi albumok fényében sincs másként (a sors fintora, hogy Joannak azóta sem lett akkora sikerdala). Azóta eltelt nagyjából húsz év, így nem tudom, hazánkban hányan kísérik még egyáltalán figyelemmel az énekesnő munkásságát, de szerény eszközeimmel igyekeznék növelni a számukat: ISZONYAT JÓ A CSAJ!!!! Már ha szeretitek a country-s bluesos, jazzes, elegáns, érett, melegséget sugárzó, magabiztos hangon elénekelt dalokat. Nem vagyok képben a műfajt tekintve, de ez elég magas mércének tűnik. Ha valaki szerint sokan megugornák, a kommentekben példálózhat, mert én biztosan kíváncsi lennék rájuk. (Ha valakiben meg az merülne fel, hogy: hú, ez tényleg nagyon jó, de vajon érdemes-e a korábbi anyagaiba belefülelni? A válaszom egyértelmű IGEN!)
Palya Bea: Nő
Szégyenemre mondom, hogy alig hallgattam. De Beja lemezeit azért lehet egyből is értékelni, és bizony-bizony mondom néktek, az Egyszálének óta nem tetszett meg ennyire semmi tőle (ami pedig egyenesen a kedvencem). Tartalmilag nem tudnám így hirtelen elemezni, amiről azonban muszáj tudni: Bea a nőiség lehető legsokrétűbb ábrázolására törekszik, méghozzá nem kis sikerrel: megjelenik a leány tisztasága, a pajzán menyecske kacérkodása, a babás anyuka meleg szeretete, az idősebb asszony megállapodott nyugalma (bár ez talán még nem belső élmények alapján) satöbbi satöbbi satöbbi (ő sokkal részletesebben kifejti mindezt, rímekbe szedve a lemez folyamán). Vidámság és tragédia, ártatlan szerelem és csalfaság, kancacsikó és tojógalamb egyszerre, ez mind Palya Bea, a Nő.
Raised by Swans: Öxnadalur
Két oka van, hogy nem került top 25-be: egyrészt ha valaki oda bejut, azzal kitúr valaki mást. És a műfajt ott már (azaz majd) képviseli Petter Carlsen. Mert másrészt az ő új anyaga előremutatóbb. Ettől még: annak, aki nem ismerné (és gondolom majdnem mindenki ilyen hazácskánkban): hihetetlenül gyönyörű, éteri, érzékeny art rock/pop ez. Az ének sokszor falzetto, azaz nem kiszegecselt rockerszíveknek való elsősorban. De hát lenyűgöző. Aki még nem hallott ilyet, odáig lesz, szerintem Seal rajongók is próbálkozhatnak. Csak ez azért annyira nem nyilvánvaló zene (ezzel a kifejezéssel véletlenül sem akarom csorbítani a soul guru érdemeit), úgyhogy nem kell megijedni, ha nem kap el azonnal. Viszont amikor igen, akkor utána magával ránt, és el sem enged többé. Jó, idáig a dicséret. Elég ritkán van lemezük, ez mindössze a harmadik (2005 óta). Az első kiválóan sikerült, bár lehet még bőven hatásokat találni. Másodjára kiteljesedett az egyéniség, de most mintha újra ugyanazt hallanánk. Azért baj még nincs, csak... csak. (Nem volt időm összehasonlító-elemezgetni, alaposabb hallgatásokra előjöhetnek a különbségek, szokott ilyen lenni, de ajánlani mindenképpen ajánlom, főleg széplelkű - mondjuk - bölcsész lányoknak (fiúknak)! Meg esetleges Petter Carlsen, Gazpacho, Anathema, meg U2, Coldplay rajongóknak.)
Rome: A Passage to Rhodesia
Érzékeny ember lévén könnyen rá tudok hangolódni a neofolk zenékre, mit mondjak, nem árasztanak kellemes hangulatot általában. Átérzem a kiábrándultságot, szomorúságot, ami a letűnt, mai szemmel ideálisnak tetsző korok és értékek elvesztése felett való elmélkedésében sújtja az embert. (Mégha nem is értek egyet vele sokszor, erről is írok majd talán.) Viszont szeretem a "nagybetűs zenét" is, és nem egy e műfajban alkotó zenekarnál érzek e tekintetben hiányosságokat. Azaz túl kevés a hangszeres tudás, az énekteljesítmény is hagy kívánnivalót maga után, és még a dalok is sokszor egy kaptafára épülnek. A Rome szerencsére nem tartozik közéjük, talán a kedvencemnek is mondhatnám a stílusban. Ez a lemez tartalmazza például az év dalát számomra (igen, remélem, lesz ilyen lista is ;)), de egészében hallgatva sem támad semmiféle hiányérzetem. Akusztikus gitáros zene amúgy, igencsak jól megírt dalokkal, ám aki a limitált kiadás második lemezét is meghallgatja, annak már főként montázsolt, igen kellemetlen milliőjű noise anyagra kell felkészülnie (bevallom, nekem ebből egy menet bőven elég volt).
Slash: World on Fire
A 2012-es Apocalyptic Love nálam év lemeze közeli pozícióban végzett, pedig előzetesen semmi ilyen reményem nem volt. Azaz nagyon magasan volt most nálam a léc. Pláne, hogy a tavalyi Alter Bridge - az előzményeit alapul véve - meglepően jóra sikerült, és még volt ugye Myles és Slash hátborzongató filmzenedala is. Jó, amikor mondták, hogy az új album pörgősebb lesz, sejtettem, hogy annyira nem lesz az én világom, de ezt leszámítva nagyon rendben van itt minden. Tetszik, hogy vállalták a maratoni hosszt, gagyizásnak természetesen nyoma sincs. Vannak számok, amik jó alaposan befészkelték magukat a fülembe, (mások meg kevésbé). Agyon nem hallgattam, mert minek, viszont évek múlva is jó lesz előszednem, és biztos vagyok benne, hogy sok energikus pillanatot (80 percet) szerez még nekem. Távolodtak ugyan tőlem, de sokakhoz meg így értek közelebb, és el tudom hinni, hogy koncertre jobbak a dinamikusabb szerzemények. Aztán úgyis lesz másmilyen lemez is még, nem igaz? Slash amellett hogy nagy gitáregyéniség, irgalmatlan jó dalszerző is lett mára, akár Myles, aki a kortárs színtér egyik legerőteljesebb és legsokrétűbb hangja, (ha valaki nem tudta volna ezeket)!
Stargazer: A Merging to the Boundless
Ausztrália talán legnevesebb funeral doom zenekara a Mournful Congregation. Az ottani basszusgitáros-főnök másik zenekara a Stargazer. Nem nevezném projektnek, mert legalább olyan fontos mint az "anyazenekar". Ami a legmegdöbbentőbb, hogy itt úgy basszgitározik az ürge, hogy közben sokszor azt hiszem (és szerintem saját maga is), hogy ő Steve DiGiorgio. A zene meg amolyan old school progressive death metal. Na, aki most nem az azt se tudja, hogy mi az kategóriába tartozik, annak alighanem beugrik a Death: Individual Thought Patterns-e. És igen. Mondjuk annyira nincs a (legalább) négyhúros előtérben (mindig), de bizony nem lövünk nagyon mellé. Persze a gitárjáték is magas szintű, igényes és változatos riffekkel van átszőve az album (azért nyersességnek sincs híján; nem mindenki zenéje ez, úgyhogy bátran, de óvatosan, hogy egy ilyen ezós típusú bölcsességel szolgáljak). Nem zsúfolják tele mániákusan a lemezt, akad többperces akusztikus-jazzes (basszus vezette) soundscape is (ha nem sértek meg senkit, hogy ilyet írok). A dobost emelném még ki kimagasló teljesítményéért, ő is ismerkedett a jazz alapokkal alighanem. Azaz mindenki vérprofi. Az ének meg természetesen ami az ilyenhez dukál (tehát nem ének...). Kiváló lemez.
Sunn O))) & Ulver: Terrestrials
A kollaboráció mindkét tagja kultikus ugyan, hozzám csak az Ulver áll közel. Így magam sem tudtam, mit várjak, és mindenképpen pozitív csalódás ért. Nemcsak azért mert végig tetszik az anyag, hanem mert annak ellenére, hogy igen erősen rajta érzem a Sunn O))) kéznyomát is, működik nálam (és ennél sokkal többet nem is tudnék mondani). Nagyrészt instrumentális tehát (amikor viszont Garm előveszi az éneklőjét, az szokás szerint zseniális), és kezdek reménykedni, hogy lassanként ráérzek a hangképekre/zajzenékre (vannak szép számmal egyéb jelek is, amik ezt mutatják). Aki nem ismeri az Ulvert, manapság talán akkor jár a legjobban, ha a Wars of the Roses-zal kezd, de ha rájuk kap, akkor előbb-utóbb erre is kerítsen sort. Aki ismeri az Ulvert, az meg már biztosan hallotta ezt is.
Triptykon: Melana Chasmata
Az év egyik legkomorabb anyaga (amit már előre lehetett tudni). Egyenes folytatása az előző albumnak, meg persze a Celtic Frost hattyúdalának (Monotheist). A színvonal is maradt, azaz nagyon magas. Ezen azt értem, hogy hangulatában hihetetlen erőteljes, hangzásában tökéletes (nem csak az ember bőrét nyúzza le, hanem a csontjairól a húsát is). Az egyetlen bajom, de ez tényleg nagyon szubjektív, hogy kicsit lehetne mozgalmasabb/változatosabb (merthogy dallamosságot nem kívánhatok, az megölné az atmoszférát). Keményebben fogalmazva nekem kicsit unalmas. De tudom, hogy ez az én hibám, mert a bárdolatlan egyszerűségre is szükség van, hogy összeálljon a kép, meg a felmorzsoló monotóniára úgyszintén. Csak így egyben én ritkán hallgatom meg. Ám senki ne hagyja ki, akit nem zavar, ha belép ajtaján a gonosz!
Az abc-sorrend csalafintaságának köszönhetően az egyik legsötétebb után az egyik felhőtlenebb anyaga tűnik elő az elmúlt esztendőnek. A U2 régi nagy kedvencem, úgyis mondhatnám, hogy diákcsemegém volt (bár az valami szalámiféle, ha jól rémlik). Persze öregszenek, Bono hangja is veszítget magából jócskán az idő múlásával. Kérdés, hogy egy ekkora zenekar tud-e még hozzátenni bármit is az életműhöz. A legutóbbi lemez egy egyértelmű igen volt számomra a kérdést tekintve (és ezzel párhuzamosan - természetesen - jóval kisebb siker övezte, mint szokta az albumaikat általában, és persze így el is halasztódott - tán örökre - az akkoriban kvázikésznek mondott (még)kísérletezősebb anyaguk kiadása). Most nem vagyok annyira lelkes, de pozitívan állok hozzá: Ennyire könnyeden nem fogalmaztak pályafutásuk során sohasem. Igaz, hogy nagyon egyszerűek a dalok, de többnyire belemásznak a fülembe, én meg ennyivel most megelégszem. Nem számítottam tőlük ilyesmire, de jól esik egy kis postpunkos, fiatalos lendületű, ártatlanságot árasztó (ámító?) muzsikát hallani a korosodó csapattól. Hosszú távon azért ezt nem viselném el, de már most az az állítás, hogy nemsokára kijön az anyag másmilyen fele, vagy mi. Akkor (még) okosabb leszek. Annyit hozzáfűznék még, hogy aki az idióta terjesztési próbálkozás miatti vélt jogsérelem által érzett fanyalgás okán nem ad esélyt a Songs of Innocence-nek, az egyszerűen HÜLYE!
Huhh! Na, túl vagyok mind a 25-ön, és ez még csak az egyik fele volt. Nem egyszerű, nem egyszerű. DE: remélem tudok/tam legalább 1-2 lemezhez kedvet csinálni annak, aki elolvasta. Már most nem érzem magamban az erőt arra, hogy különösebben írogassak hosszabb elemzéseket az eddigi anyagokról, nade majd talán a Top25 között megjön a kedvem! Gyertek oda ti is, én is ott leszek! Jó éjszakát mindenkinek!
