Indie folknak írják a The Kill Devil Hills-t, én ezt azzal bővíteném ki, hogy blues alapú, érdekes és gazdag hangszerelésű, magas érzelmi töltetű (balladisztikus tekintetben) kortárs alternatív (mindenféle negatív aspektustól mentesen), pirinyót experimentális rockzene. Az énekesnek kicsit Mike Stipe-jellegű a hangja, de lehet, hogy nem is annyira, csak a szomorúsága kelti bennem az érzetet, mindenesetre jól el lehet lenni vele.

Amikor éppen gyorsabbak (középtempó), és zúzósabbak (némi koszefekt a gitáron, amolyan kortárs pszichedelikus rockosan), akkor sem felhőtlen, sőt, kissé misztikusan sötét hangulat uralja el az embert, mondjuk olyanformán, hogy rossz kedvűen alighanem irgalmatlanul be lehet rúgni rá. Persze nem kívánok ilyet senkinek, úgyhogy máshogyan megközelítve, egy iszonyú fárasztó, ámde pörgős tevékenység után, amikor az agyunkat alig tudjuk összekaparni, de a szervezetünk meg őrjöng ezerrel, akkor a fülünkbe dugva, és járva egy nagyot, harmóniába hozhatjuk a bensőnket vele. Aztán azért ajánlott egy kiadós alvás, de ha nincs rá lehetőség, már valószínűleg tudunk valamelyest emberként viselkedni...