Jó kis, nem is az, hogy macsós, hanem vén mogorva medvés blues zene ez. A borító valahol tökéletes leképezését adja, mert ez olyan rádióba kívánkozó cucc, hogy lehessen vele a sztrádán nyomulni, meg vannak dugós hangulatú (forgalmi, nem szexuális értelemben;-)), városias dalok is. De visszatérve a képre, nemcsak az autó a fontos, hanem, hogy milyen (a típusáról mondjuk fogalmam sincs): egy jól lestrapált, valaha elegáns vénség (ha nem is az, én most annak veszem), amibe nem sikk frissen kimosakodva beszállni, annál inkább elkél egy néhány napos buké, ahogy a vén haverokkal lemegyünk a hétvégére a tóparti házba, ott meg úgyis utolérnek minket a természetes öntisztulási folyamatok… Márpedig efféle cimbik akadnak bőséggel,

mert felbukkan Billy Gibbons a ZZ Topból, továbbá Warren Haynes (Gov’t Mule, ex-The Allman Brothers), Chris Duarte, Eric Gales, Walter Trout (ex-John Mayall & the Bluesbrakers), vagy Robben Ford. Ugyan a nagyjukat csak hírből ismerem (nem vagyok egy blues mániás – még), de hát ehhez kell, hogy híresek legyenek, és ahol szerepet kapnak, egytől egyig jól hallhatóan, tisztességgel hozzá is teszik a magukét …

Viszont nélkülük is szinte ugyanilyen jól működne az anyag, mert a vendégmentes számok sem gyengébbek ám, whiskey-áztatta, rekesztős dallamok (olykor azért női vokálkórussal feldúsítva), feelinges gitárszólók, búgó basszusfutamok, és szinte rockos alapot adó, sokszor megpörgetett dobritmusok közepette fékezünk le a tűző napon a teljesen feleslegesen lelakatolt, rég elrozsdásodott kerítésnél, és kezdjük meg (jó, már egy pár sörözdoboz kattanását a kocsiban is hallani lehetett) a tivornyázást az őszülő sörényű cimbik körében.