Mostanság botlottam bele a Whatever Nevermind c. tribute lemezbe (nem véletlen, hiszen ápr. 18-án jelent meg), és kicsit utánaszaglászva a dolgoknak nem tudtam nem összeakadni az In Utero, In Tribute, In Entirety cíművel, lévén mindkettő a Robotic Empire kiadó gondozásában látott napvilágot (mellesleg az utóbbi tavaly ápr. 19-én, azaz jövő év ápr. 20-ára várom a Bleachet).

Nos, természetesen mindkét album címéből kitalálható, hogy melyik Nirvana lemez hallható rajta, méghozzá tartva az eredeti számsorrendet. Így mindenkit megkímélek ezek felsorolásától, ellenben végighaladok dalonként az anyagokon, és ott kiderül, hogy melyiket ki (és ami a lényeg, hogyan) játssza.

Elöljáróban, a Nevermind-cucc nagyon meggyőzött, az In Utero korántsem, de azért vannak jó pillanatai. Továbbá némi átfedés is van a két feldolgozógárda között.

A Young Widows indít (természetesen a Smells Like-kal), tetszik, gátlásaik nem nagyon voltak (kegyeletsértés, szentségtörés stb tekintetében), de pont ettől jó.

A Torche kurva jól elnyomja az In Bloomot, ha a sajátjuk lenne, imádnám (amúgy kedvelem is őket), de egy árva fikarcnyit sem tesznek hozzá.

A Kylesa belassult, érfájlalós-másnapos-hidegmedencés Come as You Are-verziója tetszetős, a Cave In Breedjével kb. úgy vagyok, mint a Torchéval, azaz jólesik hallgatni, de minek, ha van eredetink.

A Boris ugye bármit megengedhet magának, vagy legalábbis bármit megenged, így a számuknak semmi köze a Lithiumhoz. Ami értékelendő, viszont ettől még nem tetszik. A Yeeeeeah elhörgése meg kifejezetten banális (hogy a szövegelő pöszeségét már ne is említsem).

A La Dispute Polly-ja elég laposka. Az eredeti érzelmessége totál hiányzik belőle, az Incesticide-os verzó flegmaságát meg meg sem közelíti. Ilyen a nemarany középút.

A Territorial Pissings olyan elementáris dal, hogy ha nem sikerül elbaszni a húzását, akkor bárkinek nyert ügye van vele (talán nem véletlen, hogy a múltkor Frances-Bean - gy.k. Kurt Cobain ma már felnőtt lánya - is felemlegette egy interjúban azon kevés Nirvana dal között, amit szeret (a Dumb volt még ilyen) ), szerencsére a White Reaper él is a lehetőséggel.

A Drain You-ra kb. ugyanaz áll, mint a Territorialra, és a Circa Survive sem rest lecsapni a magas labdát. A leállós középrész külön élmény, bár nekem hiányzik a velőtrázó ordítás. Amúgy itt is, és az összes többi, az eredetitől nem különösebben eltérő verzióban messze az elvárható szint fölött vannak az énekteljesítmények (és sokszor nagyon körtösek).

Például pont a következő Lounge Actban a Touché Amoré ugyan altatással kezd, de a dal második fele már valószínűleg egy köteg borotvapenge lassú elszopogatása és lenyelése után lett felénekelve (nem mintha Kurtnél ez másképp lett volna).

A Wrong ráerősít a Stay Away durvulatára, és egy kicsit szétcsapkodják, némileg az energiaszint rovására. Azért a végére megbékélek velük, a lezárás egész ütős lett.

A Pygmy Lushnak kár volt rálépnie a torzítópedálra, mert amíg nem teszik, tökre tetszik az a talán britpopos, vagy nem is tudom milyen megközelítés, ahogy tálalják az On a Plaint, utána viszont valahogy fonalat vesztenek, vagy legalábbis én.

A Something in the Way zongorás-ambientes átköltése  a Nothingtól jó ötlet, nem is vallanak kudarcot vele, bár az eredeti intimitását meg sem közelítik (hiába, a mai emberektől már csak ilyen 21-ik sz-i típusú érzelmességre telik, hogy egy ostoba közhelyet is ideírjak ;-)).

A Boris, a Torche és a Kylesa mellett a Thou tartozik még azok közé, akiket ismerek valamelyest az itteni felhozatalból (meg persze a Nirvanát ;-)), ők azért az igen komor sludge-os zenéjükkel extrémitás tekintetében kilógnak a többiek közül, így leleményes, és egyben célszerű választás volt részükről a Nevermind elborult elméjűeknek való bónuszdala. Hozzák is, amire tőlük számítani lehet, de az eredeti azért jobb.

Talán ők is így érezték, és ezért nem álltak meg egynél, hanem nekiestek a Smells Like maxi B-oldalán lévő Even in His Youthnak is. Bár az sem egy könnyed darab, ez a blackened sludge-os verzió bárkit megesz élve.

Összességében egy ritka jól sikerült, stílusokat tekintve egész koherens feldolgozáslemez ez. 

Na de haladjunk tovább:

Ezt hallottam ugye később, így már voltak bizonyos prekoncepcióim, az elején mégis döbbenetes élmény volt a Pygmy Lush-tól a Serve the Servants. Az eredetiért mondjuk olyan nagyon sosem voltam oda, de sikerült egy akkora dalt írni belőle, hogy elképesztő. Amúgy totál akusztikus, belassult, introvertált, de szép is, és van egy kis fény benne az alagút végén. Szerintem Kurt elsírná magát, ha hallaná. Szóval így a két lemez alapján a Pygmy baromira meggyőzött, alighanem utánuk fogok keresni.

A Circa Survive elég korrektül hozza a Scentless Apprentice-t, a lemez egyik legnyersebb dalát. A refrénben kicsit "vékonyabb" az ének, mint megszoktuk, és ez kicsit bizarrá teszi, bár ezáltal nem annyira aberrált (valamit valamiért ugye). Semmi extrát nem kapunk tőlük egyébként, de mindkét lemezen korrektül teljesítettek. Innen viszont jönnek a problémák...

Első körben a These Arms Are Snakes cseszi szét a Heart-Shaped Boxot, Totál dinamikátlan az egész, az énekdallamokat beszéddel és kiáltozással sikerül helyettesíteni, finoman szólva felejthető kategória.

A Thursday elég nagy név, és mint számítottam rá, ők azért a tiszta énekre esküsznek, így nem vesznek el a dallamok. Ám a Rape Me-jükben egy hangyányi izgalom sincs. A kissé nyafka ének meg teljesen kiheréli a dalt.

Aztán a Jay Reatardnál már elérkezem oda, hogy hullámokban rám tör, hogy bizony az egészet ki kéne kapcsolni, hogy jobb legyen nekem. Az alapötlet mondjuk nem rossz, a Frances Farmernek megpróbáltak ugyanis valami country-s alapot adni, ami gondolom a címre reflexió, de az egész 5mp-ig izgi, utána kibukik, hogy egy csaknem kutyaütő brigádról van szó, akik nem tudják fenntartani a figyelmet. A kappanhangú ének katasztrófa, érdemes lett volna meghallgatniuk, hogy Weiland milyen jól dolgozta fel anno, és akkor talán bele sem vágnak. Nem hallgatom el, hogy van viszont egy vicces gitárszóló, bár semmi köze a dalhoz, de ha már, akkor erre érdemes odafigyelni.

A Dumb ugye a Nirvana egyik legintimebb dala, a Young Widows pedig ocsmány módon szétgyalázza. Ezt a Smells Like Teen Spiritnél elnéztem nekik, itt nem tudom megtenni. Jobb lett volna ha a felvétel napján otthon maradnak...

A Very Ape rövid szösszenetének egy Mean Jeans nevű csapat gyürkőzött neki, és bizony sikerült feldobniuk az igen csak  lankadó hangulatomat. Szépen pörög az egész, és van benne valami debilség is, kicsit a Porcupine Tree Linton Samuel Dawsonjának érzésvilága idéződött fel bennem, bár annyira nem zártosztályra való ez.

A brutális Milk Ittel ki más szórakoztatna bennünket, mint a Thou. Mondjuk ezúttal a verzéket éneklősre veszik, amit nem vártam volna tőlük (és nem is nyertünk vele sokat, mert az intonációhoz semmi köze nincs a próbálkozó delikvensnek), a refrén természetesen az elvárható acsargás. A dal el van játszva, de elég felejthetőre sikerült.

A Pennyroyal Tea-t a Whirrtől számomra totálisan élvezhetetlenné teszi az irdatlan rossz keverés, bár alighanem szándékos volt, hogy jó noise-os legyen. Pedig valamennyire érdekes lehetne (pl. mert egy magas hangú csaj énekli), de nem túl sok.

A Radio Friendly Unit Shifter eleve meglehetősen unalmas dal, és ezen a Daughter sem szándékozott változtatni. Biztos élvezték a gitárgerjesztések újrainterpretálását.

Titkon bíztam benne, hogy a Nirvana talán legelvadultabb dalát a tourette's-et valaki majd jól felturbózza.Egy Ceremony nevezetű brigád veselkedik neki, és sajnos az ünnep elmarad. Zeneileg egy az eredetinél kicsit kevésbé húzós, garázsos verziót kapunk, vokálisan meg a fábaszorult féreg Walt Disney-s karikatúráját kell elszenvednünk. Így az egész szánalmassá válik, a fene vigye el őket!

A záródalnál mindezek után már semmi jót nem reméltem, ellenben mellbe vágott a Black Math Horseman. Zseniálisan átírták az All Apologies-t, egy picit ugyan benne van az eredeti dallama, de totál borult és depressziós az egész. Olykor többszólamú a vokál, és hálistennek nagyon nem klisés a dallamvezetés. Egyértelműen a lemez (sőt, mindkét lemez) csúcsteljesítménye. Annyira bejött, hogy nekik már be is gyűjtöttem a 2009-es Wyllt című egyetlen albumukat (sajnos '13-ban feloszlottak). Még csak félig halgattam meg, a tavalyi Esben and the Witch lemez ugrik be róla, csak jóval kidolgozottabb annál (ebből a műveltebbek rájöhetnek, hogy bizony hölgy az énekes).

És itt véget is ér a mű, nem nyúltak hozzá a Gallons... c. bónusz számhoz. Ha az átlagos teljesítményt nézem, talán jobb is, persze szívesen hallottam volna egy jól sikerült (azaz elmebeteg) verziót.

Összességében ezt a lemezt nem ajánlanám, viszont a nyitó- és a zárószámot senki se hagyja ki, a többit mindenki vérmérsékletére bízom!