Nehéz helyzetben volnék, ha bővebben akarnék írni a lemezről, így nem is teszem. Izland elsőszámú extravagáns művésznője járja tovább a csak maga által taposott útját. Azaz továbbra is a vonós hangszerek és az elektronika valamelyes egyensúlyára épül a zenei alap, és erre érkezik a senkivel sem összetéveszthető ének, amit a legegyszerűbben úgy tudnék körülírni, hogy björkös.
Elektronikus dobalapokkal egyébként alig-alig találkozhatunk, és akkor sem alakul ki belőle "gépi ritmus" (hol vannak már a korai dance-jellegű próbálkozások). Rendre megidéződnek olyan műfajok mint a jazz, a trip-hop, vagy a musicalek világa. Bár a nyitószám még egész kellemes bárzenésnek mondható (Björk mércével), slágert nagyítóval sem találni, sőt, igazán kerek dalt sem nagyon (az első két szám után rendre elvesztem a fonalat). Sokszor elkaphat minket idegenségérzet, nem szűkölködhetünk introvertált pillanatokban, ám egészében tekintve nem nevezném letargikusnak az albumot.
Meg kell mondjam azonban, hogy - bár nem vagyok alapos ismerője, és tán értője sem Björk művészetének - nem igazán érzem, hogy mit tesz ezzel az anyaggal hozzá az eddigi munkásságához. Lehet, hogy a hangszeres részeket tekintve vannak újítások, és tudom, hogy ezek komponálásából, hangszereléséből, feljátszásából is jócskán kiveszi a részét, de énekileg sem újdonságot, sem kimagasló teljesítményt nem érzek jelenleg. Persze hozza a szokásos formáját, csak mintha a csúcspontok hiányoznának (akár magasabb érzelmi töltésű részek, emlékezetesebb dallamok, őrültebb dolgok képében, nem is tudom). Jónak azért jó, ha egyszer majd alaposan átrágtam az életművét, akkor tudok majd okosabbakat mondani, addig meg marad zárszónak ez a három szavas butaság.
Ha nem értenéd, hogy hogyan lehet egy kritika ennyire rövid és tartalmatlan, kérlek kattints ide!