Na, erről tényleg csak néhány mondat erejéig. Ugye Karácsony már elmúlt, de lesz idén is, csak sokára. És való igaz, hogy 1x meghallgattam már kb. dec. 23-án, de akkor még nem írtam annyira lazán az ajánlókat (talán még most sem vagyok kellően flott).

Szóval az egyik (ha nem a) legöregebb neo-prog zenekar (jó három és fél évtizedesek) is elkészítette a saját Christmas albumát, aminek elsőre lehet nemörülni. Hiszen a legtöbben olyanok gagyiznak ilyesmivel, akik egyébként is túrót érnek, és az ilyenfajta megnyilvánulásuk csak egy kiváló jelzőtábla arra az esetre, hogy ha véletlenül nem vettük volna észre. Jó, akadnak kivételek. Scott Weilandet például zseniális énekesnek tartom, Tori Amos lemeze pedig még az életművébe is illeszkedik.

De mi a helyzet Steve Hogarthékkal? Az tény, hogy a lemezeik között ez egyértelmű kakukktojás. Azonban igencsak szerethető: általában borongós a muzsikájuk, most végre felszabadultan is hallhatjuk őket megnyilvánulni. Egy cseppet sem veszik komolyan magukat (sem a témát), és így egy meghittnek ugyan egyáltalán nem nevezhető, de kifejezetten szórakoztató, és olykor vicces karáncsonyi dalcsokrot kaphat, aki akar.

Ennyi! (Persze lehet, hogy még írok róla, de most nem. Ezt jelenti ez. ;-))

Ui.: Rá kellett eszmélnem, hogy ez bizony egy gyűjteményes anyag, igaz, hogy a címe is utal rá, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Szóval a fan clubos karácsonyi számaik ezek évekre visszamenőleg. 

 

Ha nem értenéd, hogy hogyan lehet egy kritika ennyire rövid és tartalmatlan, kérlek kattints ide!