Az utóbbi időben Mick Moss (Antimatter) kíséreteként feltünedező Németországban élő lett énekesnő alighanem pályafutásának fordulópontjához, egyben harmadik lemezéhez érkezett.

Az anyag különlegességét az adja, hogy a bársonyos hangja mellett igen dekoratív, és ezt ki is használó hölgyemény ezúttal hangversenyzongorán játszik, méghozzá nem is akárhogy, és bizony sehol sincs már az a gótmetálos szexuálisan fetisizált Barbie baba, akinek az első két lemezén adta elő magát, hanem egy muzikalitása teljében lévő, a dalait lehengerlően prezentáló, ellenállhatatlan NŐvel találjuk szemben magunkat. Bár igaz ami igaz, a szexuális kisugárzása ettől nemhogy csökkent volna, hanem a bűvkörébe kerülve a férfiember szempillantás alatt térdre borul, és örök hűséget esküszik neki. De egyszerűbb, ha az ömlengésem ódzkodó olvasgatása helyett helyett vetünk rá egy pillantást:

Persze innen még csak a testi erényeivel lehetünk tisztában (valljuk be, egy igazán igényes aktképsorozat egyik felvezető darabja is lehetne a fotó), így jobban tesszük, ha szemrevételezzük (a fülünkkel is), ahogy előadja az egyik új dalát:

Ennél sokkal többet nem is akarnék mondani, akit ennyivel megfogott (és valójában persze nem csak hímneműekre gondolok), annak már megvan az elkövetkező napokra a kötelező programja (és feltétlenül jusson el a cikk végéig), akit pedig nem, azt a többi dallal sem fogja meggyőzni, lévén mind ilyesmi karakterűek. Természetesen nem kell aggódni, hogy unalomba fulladna a lemez, lévén lett hölgyünk kiválóan sikerült dalszerzői session-ön van túl. Nem mondom, hogy nincs hova továbblépni, de ha nem jönne össze, akkor is van már egy polcra helyezendő lemeze.

Tori Amos-t csak azért hozom fel, mert pont ugyanezt csinálja hogy ha volna olyan, akinek ez tetszik, és nem hallott volna a művésznőről, az sürgősen rohanjon a fülészetre rákeresni, mert zenei rokonságban áll egymással a két hölgy a zongora-ének kombón túl is. Persze Tori sokkal elvetemültebb (volt, mint most Vic), meg akkora életmű van mögötte, hogy több év kell a megemésztéséhez. Illetve szerintem Katie Meluát megemlíteni sem hülyeség (bár sokaknál bizonyára szentségtörés, nálam aztán korántsem), mert a musicalesebb részeknél az ő utóbbi két (azokat ismerem) albuma is beugrik (mellesleg neki aztán van fogalma arról, hogyan kell egy (két) lemezt teletömni baomba nagy slágerekkel, giccshatáron lavírozva úgy, hogy imádjam).

Itt talán a kedvencem a vibráló címadó (talán a legTorisabb), de egy dal sem lóg ki lefelé az egyébként elég kompaktra szerkesztett 10 dalos, félórás albumról. Amiért meg még mindig nincs vége a cikknek, az a főmeglepetés, hogy mindennek a tetejébe ide be is sztrimcsizem az egészet:

 Így ni, lehet hallgatni egészséggel, mert nem csak lenyűgöző, hanem gyógyít is!