Még szeptemberben jelentette meg ezt az anyagot az experimentális doomot játszó görög zenekar. Egész véletlenül bukkantam csak rá a napokban, amin nem kell csodálkozni, mert ők igazán az underunderundergroundhoz tartoznak. Nem elég, hogy nem könnyen befogadható, sőt sokak számára bizonyára igen nehezen tolerálható a zenéjük, még a tetejébe az antitrendi kisebbség fülében is ismeretlenül cseng a nevük. Amiért én - egyelőre - mégis számon tartom őket (azon túl, hogy a közel véletlennek köszönhetően rájuk akadtam), az az énekesnőjük Tanya, illetve a hangja természetesen, bár van némi mágikus aurája is, és a kettő nyilván összefügg. Igaz, elsősorban ő is a kerékkötője a viszonylagos (el)ismertség hiányának, lévén nem bánik kesztyűs kézzel a hangszálaival. Azért nem kell Karyn Crisis-ra gondolni, de nem véletlenül említem. És mintha tendenciózusan egyre karcosabban énekelne az évek során (legutóbb a 2013-as Never albumon). Viszont a most tárgyalt anyagra nem igazán jellemzőek a bántóan marcona "melódiák".
Merthogy ez egy jó 20 perces (kvázi)akusztikus anyagocska. Nem akarom lehúzni, hiszen ha olvas róla valaki, úgyis valószínűleg csak itt, és mint említettem, egyébként sem rózsás a csapat helyzete. Meg ha mást nem is mondhatok, igazán egyedi - és a maga módján üde - színfoltjai a doom univerzumnak. Mégis kezdem a fő problémámmal, hogy - pláne unplugged jellegű muzsika lévén - túlontúl bárdolatlan a dobos játéka. Egyszerűen itt nem működik ez a "minden ütemben jól rá kell baszni a pergőre" metalos hozzáállás. Szerencsére a húrosok (és némi billentyűs színezés) egész hangulatos alapokat varázsolnak a daloknak, és mivel senki sem játszik túl bonyolultan, olyan harmadik hallgatás környékére össze tud érni az agyamban az egész, de ami tény, az tény (megjegyzem, lehet, hogy sokaknak fel sem tűnne, úgyhogy az ismerkedéstől ez ne vessen vissza senkit).
Ha túljutottunk a keservemen, akkor elkezdhetünk figyelni Leontinou kisasszony danolászására. Akinek ott bújkál a hangjában egy Linda Perry (a hajdani 4 Non Blondes sárkánypacsirta), azaz vérbeli velőtrázó rock&rollban is megállná a helyét. Máskor meg olyan mélyeket hoz, hogy nem egy férfinek becsületére válna, és az embernek olyan érzése van alatta, mintha a Medúza szemeibe pillantott volna bele. Amúgy fátyolos, középmagas, a műfajban hagyományosabb női éneket is hoz, amit viszont van, hogy túlvibrál. Az ilyesmi engem személy szerint nagyon tud zavarni, ő szerencsére pont határeset (James LaBrie a Dream Theaterből meg sokszor túllépi a megengedettet, de ez most nem tartozik ide).
Igaz, hogy az utolsó - és címadó - számban elég erősen rálépnek a torzítópedálra (és rögtön el is kezdek omladozó épületeket látni lelki szemeim előtt), azért ez a kiadvány nem igazán doom. Így most akár az Alice in Chains akusztikus dolgait kedvelők is próbálkozhatnak példának okáért. A másodiknak érkező Burden of Evilnél például be-beugrott a Sap-féle széthullott hangulat. Erről szerencsére találtam is egy hangulatos élő videót, ami alapján mindenki eldöntheti, hogy kell-e neki ez a zene, vagy kell-e ő ennek a zenének:
A dalok egész korrektül meg vannak írva (illetve valószínűleg nem kevés próbatermi jam van mögöttük). Na nem kell verze-refrénes nótákra gondolni, de mindegyiknek van íve, dinamikája, eljutnak A-ból B-be. Ám akárhogy is cifrázom, ők csak egy amatőr zenekar, és bár kétségkívül van bennük potenciál, (ezt igazolandó, nézd meg az első lemezük nyitódalához készült videójukat (alul jön), képileg is aranyoska), nem nagyon látom a fényt az alagút végén. A baj ott keresendő, hogy ahhoz, hogy továbblépjenek, a kompozíciós készségüknek kéne ugrásszerűen fejlődni, mert még mindig kiforratlanok. Meg picit több ihlet és/vagy változatosság sem ártana, mert mintha eleinte több akadt volna belőlük. De minthogy nem csak a csúcskategóriás zenekaroknak van létjogosultsága, érdemes meghallgatni, és tény, hogy manapság a legegyénibb csapatok közé tartoznak.
Ha azt gondolnád, hogy ennél részletesebb is lehetne egy lemezismertető, kérlek kattints ide!
