Általában nem fognak meg az ilyen folkos-blackes izék, legfeljebb elismerem, hogy ügyesek. Amiért a Fyrnask más kalap alá esik, akarom mondani, más kalapra tartozik, az az, hogy jóval érzelmesebbek a szokásosnál. Látom lelki szemeim előtt, ahogy megskalpolnak az indiánok, ööö illetve az eszkimók. Ahogy a jégmezőn szipogó fókabébit szétcincálja a jegesmedve, akit aztán megesz a rozmár a két nagy fogával, amit a vízilótól kapott kölcsön.

Ami a művészi eszközöket illeti, sokat köszönhetnek az eszelősen vágtázó, zabolátlan ütemeket diktáló dobosnak, melynek okán a régebbi Sólstafir is eszembe jut. A gitárosok vészjóslóan vijjogó, nyugtalanítóan trillázó témái szintén rengeteget dobnak az összképen. Azon túl, hogy érezni a népzenei gyökereket, nem lennék meglepve, ha kedvelnének néhány kortárs extrém death-black bandát. Illetve még a dinamikát is fontos említenem, ritka nagy vehemenciával tudnak keresztülszáguldani rajtunk. Viszont szerencsére ez nem állandósul, bőven vannak akár ambientes leállások is, így amikor durran, az nagyobbat szól. Mindenesetre lendület tekintetében a korai Enslaved ugrik be (és vannak itt jóféle ősprimitív viking dallamok is), csak sokkal jobb hangzással. Szóval minden adott ahhoz, hogy most itt harci díszben feszítsek a tükör előtt...