Finn dallamos death-doom, mégsem a szokásos szirupos cucc, vaskos, tömény megszólalású, riff-hörgés páros horzsolja fel a bőrünket, erre érkeznek az igényes, műfajhoz méltó gitárdallamok, szólózni is tudnak, méghozzá megfelelő stílusban (nem mennek át hevibe), a melankolikus részek lágyak,…

Jó pár Nadja lemezt meghallgattam már, és mindig az volt a benyomásom, hogy végül is nem olyan rossz, de ez épp most unalmas, talán majd legközelebb… Persze részben bizonyára az én „hibám”, mert nagyon úgy tűnik, hogy (alighanem alkatilag) nem tudok hatalmas drone-fanná válni, és élvezni a…

Na, vajon hogy magyarázok ki egy újabb stoner-doom lemezt? Megvannak a módszereim... Egy jó nagy adag rock&roll, hogy azt ne mondjam (ne!!) boogie-beütése van a cuccnak, és ettől lesz egy állati jó motoros-játéktermes-piálós feelingje, ehhez tökéletesen passzol az énekes rekedt-vékony orgánuma,…

Már az Intro egy percében sem hagynak kétséget az amerikai srácok a horzsolóan nyers doom riffjeikkel, hogy ők bizony a sludge-ot választották műfajul. Énekileg nem is erőltetik meg magukat, csak ordításra szorítkoznak, de természetesen semmi baj nincs ezzel. Minthogy zeneileg igencsak jók, sokszor…

Szörnyeteg Szlovákiából! Psychedelic-industrial-death-doomnak hívják magukat, ebből azért a fő összetevőnek a death metalt érzem, de nagyon nem klisés formában. A sok disszonanciájukkal és ötletükkel valamelyest belepasszolnak a manapság dívó kaotikus trendbe,

Megint egy pszichedelikus-sztóner zene, méghozzá nagyon nem az effélék „őshazájából”, hiszen lengyelek. Viszont olyan indiános koncepciót kanyarítottak maguk köré (az énekesnek különb tolldísze van, mint a borítón látható rézbőrűnek), hogy sápadt arcú legyen a talpán, aki nem hiszi el nekik! Ugye…

Mi más volna, mint stoner-doom? Semmi, az. Elég erősen porszívós a gitárhangzás, a dobok is szépen füstölögnek. Hozzák a standard doomos témákat, belekötni nem igazán lehetne, de kevés lenne ahhoz, hogy kiemelkedjenek az óriási mezőnyből. Tehát az ének a különleges, amely legtöbbször két (vagy több)…

Sludge, drone doom a játék neve a zenekar szerint, én ebből a drone-t nem igazán érzékelem (és ezt nem különösebben bánom). Az ének végig kíméletlen ordibálás, torokkínzás, de illik is ehhez a módfelett súlyos muzsikához. Sok a cammogósan lassú dúmolás, de vannak középtempók is, sőt, egészen gyors…

Ez a csapat aztán pont olyan, amilyennek a borító alapján gondolhatnánk: kicsit ijesztő, kicsit groteszk, de önmagát egy cseppet sem komolyan vevő, pszichedelikus doom zenét játszó bagázs. Nagyon sokszor túlontúl is erős a Black Sabbath-érzete az embernek, de hát ebben a műfajban gyakran megesik az…

Az igencsak súlyos black-doom zenét játszó Rorcal már évek óta a figyelemre méltó zenekarok sorát gyarapítja. Viszont mivel rengeteg ilyen van, hirtelenjében nem sokra tudok visszaemlékezni velük kapcsolatban, mint hogy jó ideje a látóteremben vannak, elég jók, és volt egy Világvége című lemezük is…

Minden rendben van? És nem unalmas ez így? Nem akarsz egy kicsit mondjuk félni? Érezni, ahogy pókok szaladgálnak a hátadon, csúszómászók furakodnak be a ruhád ujjába, denevérek lepik el a plafont, a csapkodásukkal felsértve a fejbőröd, döglődő patkányok vinnyognak a lábadnál a bokáig érő, fertőzött…

Jó kis doom zene ez, az első dal mondjuk majdnem végig akusztikus, és inkább folk. Ez segített felfigyelni az énekes tiszta, lélekből jövő (ám nem túl képzett) hangjára. Amúgy zeneileg is elég jó, amit csinálnak, ha nem is a legkülönlegesebb, elég korrekt doom muzsika.

  Funeral doom a játék neve, pedig az nem játék! Négy szám, négyegy óra. Ahogy azt kell, folyamatos, végeláthatatlan vánszorgás, és nem a kietlen, kíméletlen, mogorva fajtából van, hanem inkább az emelkedett, megtisztulós, magasztosból. Engem – ebben a stílusban – az ilyen egyházias tiszta énekkel…

Valaha régen Ausztráliában volt egy extrém metal csapat, a Disembowelment, és valahol a death és doom zene határmezsgyéjén tanyázott. Akkor, amikor még nem alakultak ki, és pláne nem csontosodtak meg a később death-doomnak, ill. funeral doomnak nevezett stílusok. Nyersebben is játszott ez a zenekar,…

Lee Dorrian, a jégre tett Cathedral boszorkányvadász frontembere sem bírta sokáig a fenekén, és egy új, fenomenális szörnyedvény élén tért vissza a színre!

Az átlagstonercsapatoknál jóval masszívabb riffelést mutatnak be, de az elborult, pszichedelikus részeik is szégyenben hagyják a színtér nagyját. Hát, nyilván az előbbi a mamutnak, az utóbbi az ufóknak köszönhető.

Vajon hallott már valaki olyat a világon, hogy ethnic funeral doom? Nagyjából költői a kérdés, az emberek a funeral doomról sem hallottak (igazából a doomról se, úgy általában). Mindenesetre alighanem a Goatpsalm legénysége találta ki magára ezt a furi meghatározást, és még a tetejébe' nem is igaz…

Miután manapság mindenhol, így Finnországban is sztónerkednek. Mivel sokan vannak, igyekszem csak az olyanokat említeni, akikben felfedezek valami különlegeset. Ők pedig itt vannak.

Igyekeztem észrevétlenül elsurranni emellett a rémség mellett, de aztán csak beleakadtam. Mert ugye, ha valami drone-doom, és egyetlen negyven perces „dalból” áll, akkor az Úr kegyelmezzen annak, aki belevág. Elvileg. Én legalábbis így szoktam lenni vele, aztán mégis…

Csodálatos érzékkel és érzéssel elővezetett doom zene, méghozzá a Black Sabbath első (és utolsó) korszakához nagyon közel álló stílusban. Vagy még inkább a Cathedraléhoz, csak nem kísérletezős, és hard rockosabb. Visszatérek még a témára, ám most elöljáróban szégyenszemre beismerem, hogy nem is…