Őshardrockos retrózás, szaxofonos jazzelés a sötétlő pszichedelikus kavalkádjukba keveredve. Amikor jó, akkor a már eleve hihetetlenül feelinges, fojtogató feszültségben fogant verzék a Porcupine Tree legjobb pillanatait lepipáló, asztráltest-lebegtető, fantasztikus refrénekben csúcsosodnak ki. Csakhogy a lemez elég komoly hányad(ék)a sajnos közel sem üti meg ezt a szintet. Hanem saját, már régebben is az unalomig ismételt paneleik újbóli felböfögéséből merített jókora trutymót elegyítenek jellegtelen, és szürkeségük, monotóniájuk miatt "egyik fülünkön be, másikon ki" témákkal, és ezekből gyurmáznak fantáziátlan dalokat. Legalábbis a lehető legrosszindulatúbban így sikerül megfogalmaznom a problémát.

Teszem mindezt azért, mert a legutóbbi Orange album talán a legizgalmasabb retro-rock hatású album volt, amit valaha hallottam, keresztbe nyelte le az akkor aktuális Opeth lemezt (Heritage), és a mai napig imádok őrjöngeni az Elephant agyhalottaknak készült vinnyogós refrénjére, vagy katatón állapotba fordulni a Scalemen "Cocaine white redeemer" sorára. És még folytathatnám, a lényeg, hogy komoly visszalépés az Everchild. Akkor is, ha méltányolom, hogy mint mindig, most is változott a koncepció, és más a megközelítés, mint legutóbb.

Félreértés ne essék, senkit sem tiltok el a teljes anyag meghallgatásától, hiszen magam is megtettem számos alkalommal, csak jelzem, hogy nem egységes a színvonal. Sőt, segítségképpen kattintás után felsorolom azokat a dalokat, amelyek szvsz igazán érdemesek a meghallgatásra. Aki például nem ismerné őket, és szereti a sötétebb hangulatú, modernebb progos zenéket, simán kezdheti ezekkel a mesteri kompozíciókkal a barátkozást*, aki meg igen, és nem ellenségük, ezeket feltétlenül hallgassa meg!

Szóval a szerintem elsősorban meghallgatásra érdemes számok: The Only Young Ones Left, Spiders, The Fountain Garden, Unfinished People és az Everchild.

Ha eddig le volnánk nyűgözve, és akarunk még, akkor a záró Morning Rain hosszú ugyan, és nem adja magát túl könnyen, azért kifejezetten jól sikerült. Akárcsak utána a Yes, Anastasia bónusz, amelyben szintén nincsenek kifejezett csúcspontok, de ez az eredeti esetében is így volt. Márpedig ez a verzió nekem jobban tetszik, mint ahogy Tori Amos annak idején lemezre vette.

Ha ezt így összeadom, kijön egy elég izmos albumhossz, és van egy emlékezetes lemezanyagunk. Nincs tehát komoly gond a Dark Suns háza táján, tehetség van bőven, csak lehetne kicsivel több önkritikájuk...

*Ha valaki pedig komolyabban érdeklődne irántuk, az Orange-ról már leírtam, hogy mennyire jó, előtte a Grave Human Genuine is elég oké, és meglehetősen kísérletezős. Néhány dalig marha izgalmas, aztán a végeredmény valahogy felemás lesz. Az Existence még kőkeményen metalos, bejöhet akár My Dying Bride rajongóknak is, és van rajta pár egész jó téma. Főleg az elején található rövidebb dalok között, aztán az is egysíkúvá válik a hosszabb, jellegtelenebb számok okán. A Swanlike debütről meg nem sokat tudok felidézni. Az rémlik, hogy nem volt rossz, ígéretesnek tűnt a csapat, de még hagyományosabb death-doomot játszottak akkoriban.