Manapság már elég ritkán olvasni egy zenekar stílusmegjelölésénél a grunge szócskát, ha pedig mégis, akkor sem az szokott ránk várni, mint ami ennek az orosz csapatnak az esetében. Nevezetesen, hogy bő 20 évvel Kurt Cobain halála után a semmiből (vagy a tajgáról, ha valakinek az valami) csak úgy kapunk egy Nirvana albumot. Itt be is fejezhetném, én szóltam, de azért még árnyalom a képet.

Szóval a srác nem énekel klassziselődjénél hangyányival sem pontosabban, tehát megvan az a beleszarós, punkos mentalitás. Egyébként eszméletlen, hogy a mély rekesztéseinél, a magas ordítozásainál, és a fejhangon szomorkodásainál is el tudom hinni (majdnem), hogy a megboldogultat hallom. Már csak ezért is érdemes, de a zene is vagy 70 %-ban a Nirvana munkásságára épül, főleg a Bleach-re kell gondolni, illetve az In Utero nyersebb szerzeményeire. Azért van némi metalos-hardcore-os, uram bocsá’ nu-metalos beütése is a dolognak, és a vokalistánk is el-el ordítva-hörgi magát. Illetve az is igaz, hogy Cobain érzékeny, befordulós, szuicid énjéből nem kapunk semmit sem, de ez elenyésző ahhoz képest, hogy ahol – egy paralell univerzumban természetesen – Kurt nem húzta meg a ravaszt, ott a Nirvana már sokkal-sokkal messzebb jár az eredeti világától, mint ez a néhány ruszki hülyegyerek.