Igyekeztem észrevétlenül elsurranni emellett a rémség mellett, de aztán csak beleakadtam. Mert ugye, ha valami drone-doom, és egyetlen negyven perces „dalból” áll, akkor az Úr kegyelmezzen annak, aki belevág. Elvileg. Én legalábbis így szoktam lenni vele, aztán mégis…
Ha mögé nézünk a dolgoknak, mondjuk, hogy mi a felállás, akkor azért rögtön árnyalódik a kép: egy boise-i (Idaho, USA) duóról van szó, méghozzá a gitáros-énekes Blake Green mellett egy dobos-hegedűs! Brittany McConnell a másik, és hát nemcsak húzogatja össze-vissza a vonós hangszert, hanem tud is rajta játszani. Innentől kezdve már sejthető, hogy egészen egyedi zenével lesz dolga az embernek, és a műfaji megjelölés csak jobb híján próbál mondani valamit a hallandókról.
Némi noise-os kezdés után (szerintem vannak szintetikus hangok is, bár elvileg nincsenek feltüntetve, vagy csak agyon van effektezve a gitár?) rögtön egy hangulatos dob-hegedű forgatag kerekedik, elég sok sávban, némi morcogással fűszerezve, és az első öt perc után már ott tartunk, hogy valamit nagyon el kéne rontania a kétnemű csapatnak, hogy ki akarjam kapcsolni a vége előtt. És hát csak nem akaródzik nekik! Hol hangosabban, hol halkabban, de dallamos-ambientes, különleges post-rock jellegű zene árad a fülünkbe az első negyed órában, aztán igaz, hogy megkapjuk a magunkét, de arról sem tudok rosszat mondani: egy végtelenül széttorzított gitárral elővezetett, -10-re belassított, dobhártyaszaggató pokoljárás veszi kezdetét, kalapácsként lesújtó dobütésekkel, idegtépő, gerjesztett vijjogásokkal, és föld alól felszivárgó nyálkás hörgésekkel kísérve.
Majd az egész egyre hangosabbá, és egyben több szólamúvá válik, a feszültség a végletekig fokozódik – ezt a miliőt már akár a funeral doom-császár Esoteric is megirigyelné –, hogy aztán feloldozást nem hagyva, szép lassan, de meglehetősen kellemetlenül az egész elszeleljen a semmibe.
Hát valahogy így…
Amúgy a Wolvserpentnek volt már két nagylemeze, melyek közül az elsőnél néhány másodperccel hosszabb ez az EP, és a dupla ekkora másodikhoz volt is némi szerencsém. Bizony, a ’13-as Perigaea Antakharna sem volt kellemesebb muzsika, igaz, volt idejük több extrém területet is bebarangolniuk. Szóval aki ezt keblére öleli, valószínűleg azt is szeretni fogja, de azért csak óvatosan!