Nagyon jó kis lemez ez, csak én engedtem el a kezét egy időre, mert egy időtlen, amolyan Brendan Perry-s (Dead Can Dance) témával, dallammal indul, és akkor már rögtön azt vártam, hogy végig olyan lesz, pedig egyáltalán nem. Viszont amint túllendültem a sokkon, és annak kezdtem el hallgatni, ami, mindjárt rendben is lettünk egymással. Mintha egy világvégi pajtába vonult volna el néhány jó barát pszichedelikus rockot játszani,

az odavezető hosszú úton jócskán megtisztulva, éteri szépségeket is magukba fogadva, de azért még mindig nem hagyták teljesen maguk mögött az árnyékvilágbeli emlékeiket, szokásaikat, és azért néha - fél lábbal - még lesertepertélnek a pincébe a varázsos nedűért, amitől megtüzesedik az este. A világ végén az áramellátás sem az igazi, így mikor mennyi jut a gitárnak, de azért alkalmanként sikerül még jól megzörgetni, mielőtt végleg nyugovóra térnek. Valahogy így, meg azt se felejtsem el, hogy az énekesben érzek némi Jim Morrisont, meg Mark Lanegant, de mindkettejüknek a magasabb hangszínére kell gondolni. Mindenesetre ez nem szégyen, pláne, hogy a misztikus-delejes-szakrális aurájukból is sikerül megjeleníteni valamennyit (a sötétségük, dekadenciájuk azonban javarészt hiányzik), és az orgona jelenléte is idézi a The Doors magának valóbb momentumait. Úgy érzem, törekedtek különböző hangulatú dalokat írni, mert az alaptémák sokszor elég eltérőek. Azonban ez nem feltétlenül sikerült, mert az összkép mindig valami hasonló lesz, ám ezt nem gondolnám komoly problémának.

Szép, kellemes, hangulatos zene, lehet rá merengeni, életet összegezni, akár poharazgatás közben is, de alváshoz sem utolsó (nekem legalábbis, de én mondjuk mindenre el tudok…).