Majdnem annyira magától értetődő, hogy jó ideje tudok a Monster Magnet létezéséről, minthogy ő nem tud az enyémről. Viszont elég távol áll tőlem a zenéje. Időről időre próbálkozom vele, talán közeledünk is, de még mindig beláthatatlanul messze vagyunk egymástól. Valahogy túl egyszerű, steril, és az a csilivili hollywoodi, limuzinos világ sosem volt az enyém. Kivéve persze, ha be vagyok baszcsizva, és épp olyanom van, de hát az nem számít. Viszont

'14-ben megcsinálták az aktuális lemezük (Last Patrol) lightosabb-bestonedult-pszichedelikus verzióját (Milking the Stars). Én meg valamiért meghallgattam - talán  egy ajánlót olvastam róla -, és tökre bejött. De nem ám úgy, hogy 1-2 szám, hanem az egész. Gondoltam, hogy „oké, de úgyse ilyet szoktak csinálni”. Igen ám, viszont nekik is bejöhetett a dolog, mert most ahelyett, hogy új lemezt írtak volna, visszaléptek egy albumot, és az utolsó előtti lemezüket (Mastermind) írták, hangszerelték át hasonlóképpen. És a fene vigye, ez ugyanúgy tetszik, szőröstül-bőröstül.

Megpróbáltam ám, hogy akkor nem lehet, hogy most már az eredeti is átugorja nálam a lécet, de nem. Ez van. Ha egy szóban kéne megfogalmaznom, hogy miben látom az okát: feeling. Itt van, ott nincs. Persze ez nyilván nem igaz, csak az én szempontomból, akinek ugye az eredeti – mint írtam – nem a világa, viszont igencsak kedveli a stoneres, southernes, no meg doors-os dolgokat. Kábé ennyi. Azért még hozzáteszem, hogy ügyesen meghangszerelték a dalokat, és ha a hangulat mázként, burokként adott is, egy pillanatig nem érzem úgy, hogy végig ugyanazt a számot hallgatom, sőt, minden egyes nóta így vagy úgy emlékezetesnek tűnik. Lassan kezdek reménykedni benne, hogy továbbra is visszafelé fognak haladni a diszkográfiájukban…