Gondolom több tényezőnek köszönhető (Jennie-Ann énekesnő varázslatos hangja, és khm, igen esztétikus megjelenése, a fekete image, a csontokat bizsergető monumentális témák, az elég doomos-metalos megközelítés, a közel hibátlan dalok, a kiváló szólógitáros (Marcus Jidell), az egyre merészebb billentyűs (Carl Westholm), és talán elsősorban Leif Edling dalszerzői zsenije, meg egyáltalán a neve), hogy az Avatarium lényegében egy szempillantás alatt a legismertebb retro-rock zenekarrá vált.

Magam sem tudnék, és nem is akarok különösebben beléjük kötni, hiszen az első lemez ledöntött a lábamról. Igaz, néhány hallgatás után úgy éreztem, hogy miután szertefoszlott a rózsaszín köd, túlontúl könnyű kiismerni, és elveszti a misztériumát. Viszont egyrészt azóta többször tesztelve lett, hogy némi kihagyás után simán működik újra meg újra. Másrészt a következő EP-n lévő két új dal már jócskán eltávolodott a Candlemass világától, hard rockosabb is lett, meg kevésbé azonnal ható, izgalmas zenei csemegékkel. Szóval magabiztosan vágtam neki a második albummal való ismerkedésnek.

Ám sem az első lemez direktségét, sem az EP sokat sejtetőségét nem találtam benne. Szerencsére éreztem azért potenciált, illetve a reményt arra, hogy egymásra találunk, így hagytam neki időt (igazán nem esik nehezemre félretenni valamit az állandó dömpingben). Most járunk valahol ott, hogy a lemez első fele már belekúszott az agyamba, és körözve kacskaringózik az igen barázdált alagutacskákban (főleg azok a hatalmas szabadtéri színpadokra álmodott, végtelen terű, himnikus, old school rock refrének), a maradék pedig még kicsit szégyenlősen – de azért incselkedve is – fel-felhúzogatja a szoknyácskáját, és meg-megvillan, hogy mi van alatta… 

"This is the beginning of a beautiful (and long) friendship.”