Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

2015. első félévének legjobb lemezei

2015. szeptember 04. - herma

covers_of_1960_best_music_albums_2860_x_1800_by_benliau0227-d4swphh_masolata_1.jpg

Azért nem második negyedév, mert néhányat átmentettem az elsőből. Amúgy jócskán volna miért mea culpáznom, mert régen nem írtam lemezismertetőket, de ezt nem most teszem meg. Részben ugyanazon okból jó két hónappal túl is léptük a félévet, amire ez az írás megszületik, de annyi baj legyen. A nyár úgyis uborkaszezon, az a néhány anyag ami meg most a csúszásom miatt "igazságtalanul" felkerülhetett a listára, legalább lehetővé tette, hogy gond nélkül top 20-at tudjak iderittyenteni. A sors fintora, hogy az élmezőnyt is átrendezték az újdonságok, de hát hogy hagyhattam volna le őket! Amiatt meg nem kell aggódni, hogy nem lesz elég minőségi zene az elkövetkezendő fél évre: csak úgy látatlanban / hallatlanban új My Dying Bride, Tesseract, Deftones, Puscifer - csak hogy a számomra legfontosabb, biztosan megjelenő cuccokat említsem.

Az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban főként (neo)-soul környéki zenéket hallgattam, de mivel inkább csak ismerkedtem a műfajjal, eszem ágában sincs a listámat feltölteni ilyesmikkel. Végül kb. 1 kötött ki rajta, előre bocsátom, hogy meglehetősen esetleges, hogy miért pont az, amelyik, azon túl, hogy nyilván jónak tartom.

Az izgalom fenntartása végett a 20. helyezettől indulunk (azért a sorrend nagyon nem kőbevésett ám), és a negyedévestől eltérően most írok minden lemezről valamicskét - még ha az nagyon szubjektív is lesz -, lévén az utóbbi hónapokban, hogy úgy mondjam, nem f*stam magamból az ismertetőket, és ez okból szükségesnek érzem. Aztán... aztán. (a szokásos, hogy majd talán / remélem / na persze... írok róluk bővebben is)

Frissítés! A spotify-streamek a borítókra kattintva érhetők el!

20. A Forest of Stars - Before the Sword You Cannot See

forest.jpg

Tejfehér ködbe burkolózott black jellegű metál Albion ritkás erdeiből. Nem állítom, hogy külön-külön minden téma megfog, de végigvonul az egészen valami nagyon sajátos atmoszféra (rajtam meg a borzongás), tényleg elvarázsol, boszorkányokkal, mocsarakkal teli vízi(l)ókra késztet (ha mondjuk lefekvéskor hallgatom). Az erőteljes egyedi hangulatot (néha beugrik a Cradle of Filth, de számomra ez sokkal hallgatóbarátabb, mivel nincs folyamatos visítozás, mintha tüzes petrencésrúddal épp seggbeb...élyegeznének) jó néhány lemez (és év) során alakították ki (4, 8). Anno mindegyiket hallottam (vagy legalább bele~), de eleinte - a pozitív kritikák és a patinás kiadó (Prophecy) ellenére - inkább taszított az egész. Legutóbb viszont már majdnem, most meg IGEN. Mi jöhet legközelebb?

 

19. Lucifer - Lucifer I

lucifer.jpg

Gaz Jennings ex-Cathedral (dooooom) gitáros már tavaly is jelentkezett egy nőiénekesretrorock zenekarral (Death Penalty), Johanna Sadonis meg egy ugyanilyenben (év, szituáció, zenekar - The Oath) maga volt Anőiénekes. Nekem az utóbbi tetszett jobban (mindkettőt hallottam, de egyiket sem vittem túlzásba), a Lucifer pedig még inkább. Azért van itt. És természetesen ez is nőiénekesretrorock. Jó a vokál, jó a gitár (meg a többiek sem szégyenkeznek), a számok meg úgyszintén (és szándékoltanjobbhíján) jók. A névhez hűen okkult a hangulat, akit ez nem zavar (maga a tudat, mert amúgy nem egy durva muzsika), bátran boruljon beléjük!

 

18. Angelique Kidjo - Sings

kidjo.jpg

Szóval amikor azt írtam odafent a bevezetőben, hogy soul, akkor csaltam, mert ugyan sok ilyesfélét letoltam a fülemen, de Angelique (márpedig ő került be ide) pont nem énekel azt. Ellenben sok minden mást: afropop, reggae, world music, jazz, gospel, Latin. Nem állítom, hogy mindegyik stílus szerepet kap ezen a luxemburgi filharmonikusokkal felvett anyagon, de a latin cucc biztos. Hiszen látom magam (vagy akit a helyembe képzelek), amint Dél-Amerika-szerte hamvas hölgyeményeket forgatgatok az utcafesztiválokon, vagy csak eső után a pocsolyában mezítláb ropjuk a ritmust, vagy a tengerpart forró fövenyén vagy... De azért van sok minden más is, európai jellegű, klerikálisnak ható (vagy legalábbis keltás enyás), himnikus daltól kezdve francia sanzonon át afrikaközepi (nemhiába, Kidjo asszonysággal találkozván el lehet sütni azt a klasszikus poént, hogy már jó messziről ujjal mutogatunk rá, hangosan kiáltozva, hogy: Nini, egy benini!) törzsi táncig. Ami cserébe állandó, az a művésznő varázslatos és egyben tökéletes hangja. Nagyon híres egyébként, állítólag - azaz a Forbes magazin szerint - benne van Afrika 40 legbefolyásosabb emberében. Bár én természetesen nem hallottam róla korábban, és most is inkább az a problémám, hogy hogy fogok megtanulni szambázni, de azonnal...

 

17. Torche - Restarter

torche.jpg

Állítólag most keményebb, mint a szokásos (beléjükfüleltem már korábban, tetszettek is, lehet, hogy vissza is térek rájuk, de most először igazán... pedig már a harmadik (próbálom szépíteni, valójában negyedik)), nekem így mindenesetre tetszik. Nagyon tetszik. Stoner az alapstílus, most sludge-osabb, bár én ezt még nem nevezném annak. A lényeg, hogy az út porába szivárgó benzin (azaz igazi berregő-búgó gitárhang) mellé jócskán jut egyéb élmény a sivatagba látogatónak (bizony kozmikus utazás is) a jóféle énekdallamok folytán. Nekem mellesleg néha túl punkos, de ez csak az én kis érzékeny fülem gondja, és jó esetben az sem ezzel foglalkozik. Feeling mindenek felett, ennek ellenére jól megírt, ezerszínű palettáról pingált dalfestménycsokor.

 

16. Faith No More - Sol Invictus

faith-no-more-sol-invictus.jpg

Jöttek, láttak, és legyőzték a Napot. Ja nem, aztat nem lehet! Viszont elkészítették a várva várt lemezt, sokaknak csalódást okozva ezzel. No persze én nem tartozom közéjük, lévén rettentően örülök, hogy a legutóbbi (18 évvel ezelőtti) album (of the year) dalcentrikus (számomra túlontúl rádióbarát) megközelítését ezúttal mellőzték. Lehet, hogy azzal is inkább csak az a bajom, hogy a konkrét témák hol laposak, hol önismétlők voltak. Most nincs komolyabb efféle gondom, bár túlzottan magával ragadó részletekkel ez esetben sem kápráztatnak el. Viszont nem rovom fel nekik (hiszen régen már ez is megvolt), mert bőven kárpótol a sokszínűség, az összetettség (már amikor, ugye mádörfákör), meg az antislágeresség (ezt főleg a hozzáállásuk kinyilvánításaként értelmezve), és természetesen az "öregkori" zenei érettség és fölényesség :D. Ma már ez se nem funkos, se nem rapes se nem metal (merthogy azelőtt mintha ezekbe a skatulyákba akartuk volna a csapatot beletömködni), viszont bármi egyéb, épp ami csak eszükbe jut...

 

15. The Vintage Caravan - Arrival

vintage_caravan.jpg

Még egy retrorock, de itt fickó van az élen. Mint a helyezésből látható, jobban is tetszik Johannáéknál. Nincs mit cifrázni, aki vonzódik a 70-es évek hard rockos világához (természetesen jammelős, blues-os, Sabbath-os - de nem csak), annak bűn kihagyni. És persze egy csávónak is lehet hangja, nem csak a csajnak (és van is, meg még a számok is iszonyú feelingesek).

 

14. Special Providence - Essence of Change

special_providence.jpg

Ugye ez a már egyre inkább nagyon híres magyar jazz-fusion-metal supergroup. Újdonság náluk, hogy ezúttal Kaltenecker Zsolt teljesít jól a billentyűknél. Nem kezdeném méltatni, mert azon túl, hogy nehezemre esne (mert annyiannyiannyiminden történik, aminek egy jó részéhez lehet, hogy nem is értek), az itt (magamnak) megengedett terjedelemben nem is érdemes belefogni (no egy kritika, az már más, de egyelőre nem hinném, hogy sort kerítek rá :-(, mert mint írtam, nehezemre esne :-) sok hallgatás, jegyzetelés, miazmás: időidőidőidő meg vérverejtékkínszenvedés). Ami biztos (bár szubjektív), hogy most először tudtam őket jóízűen egylevegőre végighallgatni, úh. közben minden hangra figyeltem (legalábbis az illúzió megadatott). Lehet, hogy ez az ő zenéjük változásának is köszönhető, de én javarészt annak számlájára írom, hogy az utóbbi 2 évben hogy felszívtam magam progzenék terén (igenigenigen, mondom nagymellénnyel :D). Tehát: akit nem zavar ha egy zenében halmozottan van fantázia (meg hogy ének nincs), akkor az magával baszik ki, ha nem jut ehhez hozzá!

 

13. Armored Saint - Win Hands Down

armored_saint.jpg

Vúúúááó! Ennél többet nem is kéne írnom! Valaha ugye igencsak heavy metal zenekar voltak ők. Mára az egész cécó sokkal modernebbé vált, és a hangzás is 10ezerx va(rac)skosabb. De azért metal, 100%-ig, továbbá ultrafeelinges, délies, energikus, napfényes, betontfejjelszétverősautóvalrészegenhájvéjenszlalomozós. Egyszerűen nem hiszed el, hogy lehet olyan erős egy ember, mint amilyennek érzed magad tőle! Ami miatt még inkább luxuskategóriás, hogy nem laposodik el (legalábbis engem elvitt magával egy jó nagy körre). Azon túl, hogy minden hangszer remekel - a hangulatos gitárszólókat meg a megszólalást külön is kiemelve -, John Bush énekes torka legalább 50%-ot emel az összképen (bármit is jelentsen ez!). Ő egyébként az Anthraxben énekelt jó másfél évtizedig (annak, aki nem tudná, pedig olyan nincs!), és nekem főleg a vele készült anyagok tetszettek igazán (érdekes, pont a hangja miatt ;-)), ha ez valakit közelebb vinne az ismeretség megkötéséhez...

 

12. Steve von Till - A Life unto Itself

steve-von-till-_-a-life-unto-itself.jpg

Steve, a Neurosis nevű világvégezenekar egyik frontembere rendszeresen jelentkezik akusztikus szólóanyagokkal (a másik, Scott, úgyszintén). Nem mondom, hogy nem füleltem bele valamikor a régebbiekbe, de csak egész minimálisan, így nincs összehasonlítási alapom. Persze ilyesmik voltak azok is, az biztos, a kérdés, hogy történt-e minőségi ugrás. Merthogy ez az anyag lenyűgöző. A zenei alap az egyszálgitár, de akadnak kiegészítők, főként billentyűsök. Ének nélkül azonban csak kellemes háttérzenét hallanánk, a kettő együtt viszont gyakran elakasztja az ember lélegzetét. A lényeg természetesen az atmoszféra, ami sokszor közel áll ahhoz a posztapokaliptikus elhagyatottságérzéshez (árva fókabébik éhesen sírdogálnak az olajosvízű öbölben), amit Till az anyazenekarában is hozni szokott (és itt sem kevésbé hatásos). Máskor amerikai népzenés (country-s ugye), de finoman szólva sem az a vidámkodós veszkócsizmás, hanem végtelen nyugalmat, a világgal, az élet nehézségeivel való megbékélést, a (kemény fizikai) munkás nap - és egy kiadós vacsora - utáni tornácon (vagy hogy hívják arrafelé) ücsörgős, ranch-re bámulós, a létezésen és az elmúlásán merengős életérzést áraszt. Ilyenkor gyakran jut eszembe Mark Lanegan munkássága, főleg az utóbbi néhány évben kiadott dolgai, és ezt nem kis dicséretnek szánom (és nem is az). Szerintem az ilyesmikhez vonzódóknak nagy hiba volna kihagyni, de azért csak módjával hallgassátok, mert ha jó kedvetek van, azt hamar lelohasztja - hacsak nem vigasztalódtok meg egyből attól, hogy mindezt mennyire zseniálisan teszi!

 

11. Ur Draugr - The Wretched Ascetic

ur_draugr.jpg

Ez "csak" egy EP, méghozzá bemutatkozó. Ha annyit mondok, hogy a zenekar a nyugat-ausztráliai Perthből származik, és death/black metalt játszik (az EncyMet szt), akkor aki képben van a jelenlegi extrém underground színterek alakulásával, most valami szélsőségesen brutális, kakofón zenét játszó alakulatra számít. Pedig nem. Azért szó nincs arról, hogy finomkodó lenne a csapat, de kristálytiszta (mondhatni gyönyörűséges) a hangzás, bátran, és átlag feletti ötletességgel játszanak az akusztikus gitáron (ez az egyik kapcsolódási pontjuk az Opeth-tel). Az ilyesmit aztán a legváratlanabb pillanatban megszakítják egy-egy kőkemény deathes témával (no ez a második), ami persze szintén igényes és kreatív (ez a harmadik, de stílusilag nincs hasonlóság, az aussie srácok jóval keményebbek), az ének meg természetesen kíméletlen hörgés (és még erről is a - korai - Åkerfeldt ugrik be, úgyhogy itt a negyedik :D). Mindent összevetve, egy érett, progresszívnek is nevezhető, nagy jövőt sejtető produkcióval lépett színre a csapat. Meglepne, ha a bemutatkozó lemez nem okozna legalább kisebbfajta földrengést (ha majd egyszer...)!

 

10. Dødheimsgard - A Umbra Omega

d_dheimsgard_a_umbra_omega.jpg

Ilyen zene tényleg nincs még egy a világon. Ha most hozzávesszük, hogy emellett még jó is (és itt nagyon finoman fogalmazok), akkor világos, hogy megoldás sincs egyéb, mint megismerkedni a csapat zenéjével, legalábbis az érdekelteknek. Az utóbbi kitétel némi magyarázatra szorul: bizony ez nem egy könnyen emészthető muzsika: black metalból fejlődött ki, és bár manapság nem olyan féktelen zeneileg, groteszkségében és aberráltságában túl tesz mindenféle sötét, fekete és ördögi mezőny nagyján (és javán). Az előzmények a '99-es 666 International albumon találhatók, amely sokkolta az akkori black színtér csőhallású közönségét (már akihez eljutott), azonban aki egyből rezonált az anyaggal (én épp voltam ilyen szerencsés), vagy türelmes és kitartó volt (ilyentől kaptam kölcsön ;-)), az könnyűszerrel az ezredforduló egyik legfontosabb (ez persze utólag jócskán vitatható) és legeredetibb (ez már kevésbé) lemezének titulálhatta azt a minden ízében avantgarde anyagot. Azóta mindössze egy albumot hozott össze a csapat (Supervillain Outcast, 2007), amit - miután köszönőviszonyban sincs a 666-szel, még az énekest is lecserélték - az indokolatlan stílusváltás okozta súlyos lelki trauma feldolgozása után sem tudok értékelni egy cseppet sem, pedig sokáig igazán szerettem volna. De emelkedjünk felül ezen a múltbéli gikszeren: az új anyagra visszatért a régi "dalnok" Aldrahn, és - mint az eddigi mondataimból sejthető - muzikálisan is felvették az elejtett fonalat. Ettől még lehetne középszerű, kényszeredett, vagy akár borzalmasan gyenge is a végeredmény, szerencsére nincs így. Ugyan a reveláció erejével már nem tud hatni ez a fogalmazásmód (hiszen másfél évtizede ismerem), de bizony nagyon jól esik visszatérni ide. Meg hát változások is vannak szépszerével: Nincs akkora eklektika (félreértés ne essék, kurva nagy van, csak a 99-es cucc maga volt a non plus ultra, ahhoz képest szolidult-szelídült), letisztultabb, organikusabb a hangzás, sőt, egy poszt-rockos jazz-es keretbe ágyazták az egészet (ami nekem személy szerint nagyon tetszik), és így önálló entitásként kering az életre kelt remekművek univerzumában. Könnyebben emészthetővé egy cseppet sem vált a feldolgozandó anyag, egyrészt tíz perc fölötti kompozíciókkal van dolgunk, másrészt Aldrahn olykor túlontúl is beteges sivalkodásokat présel ki magából (van, hogy mosolyra késztet vele, de másnál jó eséllyel ez már messze túl van a hallgathatóság határán). Összességében egy 2015-ben saját jogán és lábán megálló, kiválóan sikerült avantgarde-extrém jazz-metal anyaggal van dolgunk, amivel nem black felől közelítőknek (mit tudom én, Gojira, Meshuggah, Gorguts, de akár még God Is an Astronaut is, bár lehet, hogy naiv vagyok) is érdemes próbálkozni!

 

9. Skye - In a Low Light

skye.jpg

Skye Edwards a Morcheeba bódítóan gyönyörűséges hangú énekesnője, aki rendszeresen jelentkezik szólólemezekkel is (az utóbbi tíz évet tekintve). Főzenekara valahol a trip-hop környékén mocorog, és ez az egyéni munkáira is igaz. Azonban míg a társakkal felvett albumokon hangsúlyosabbak a - mondjuk úgy - táncolható alapok, szólóban inkább belassult, ambientes zenéket kapunk tőle, persze a mélyben tagadhatatlanul jazzbe nyúló gyökerekkel. Meg hát persze a pszichedelia is jelen van, méghozzá túlzott kiegyensúlyozottságba billentő ;-) mennyiségben, ami mind az égi bársonyként simogató hangjának, mind a szürreális dallamokhoz vonzódó lényének egyenes következménye. Jobbnál jobb dalok követik egymást, számomra a harmadiknak érkező Said and Done a lemez csúcspontja, ami annak ellenére, hogy direkt sláger, érintőlegesen sem kapcsolódik ehhez az árnyékvilághoz, amelyben élünk :-). Picit beugrik ugyan róla egy régebbi híres dal, de azért sem írom ide a címét, nehogy valakinek rontson az élményén, és van benne annyi plusz csavar, hogy meg lehetett csinálni. Egy gondom van, ezért nem került magasabbra (és utóbb meglehet, még lejjebb csúszik), hogy a lemez a vége felé túlontúl leül. Nem csak a nyugalomból sok (mert ezen a "problémán" simán túllendülnék), hanem kreativitásból is kevés. Csúnyán szólva punnyadt töltelékdalok, de a világért se fogalmaznék ilyen szigorúan. Hiszen önmagában hallgatva egyik számmal sincs baj, meg utazni (mind valós, mind átvitt ;-) értelemben) nagyszerűen lehet rájuk, a legédesebb álomba símogatnak pillanatok alatt. Egyébként régebben is hasonló volt Skye-nál a helyzet: egy-két iszonyat nagy bombadal, és jó sok merengés, szóval úgy tűnik, ő így működik... (mellesleg akinek nagyon tetszett pl. a The Gathering Afterwords anyaga, az simán megtalálja itt is a számítását, hiába, nekem náluk is inkább a Disclosure volt a nagy kedvencem - legalábbis az új érából)

 

8. Callisto - Secret Youth

callisto-secret-youth.jpg

Atmospheric sludge metal / post-hardcore áll a finn zenekar metálenciklopédiabeli stílusmegjelölésénél. Tehát eszerint valahova a Neurosis - Isis által elindított vonulatra lehet felhelyezni őket. Nos, ez így is van, hozzátéve, hogy ha már, akkor az Isis-hez jóval közelebb állnak. Szerencsére plagizálásról a leghalványabb szó sincs. Nekem egy ideje már ott vannak a látóterem szegletében, de ez az első lemezük, aminek komolyabb figyelmet szenteltem (összességében meg a negyedik). Így nem tudnék számot adni róla, hogy merre mozdultak, annyit viszont könnyűszerrel leszűrök magamnak, hogy ezt hallgatni KELL! Hihetetlen erős saját világot teremtenek (e tekintetben a God Is an Astronaut emlegetése sem hülyeség, bár ők sokkal kellemesebb vidékeken lebegnek), ami egy pillanatra sem összekeverhető az Isis szintén zseniális kozmoszszövedékével. Ha muszáj volna, azt mondanám, hogy a sajnálatosan feloszlott amerikai zenekar világa különlegesebb volt, a Callistóé pedig bonyolultabb, ami ugyan nem mindig és mindenkinél előny, de náluk pont hogy kiválóan működik. Lévén élvezet az univerzumukban tartózkodni, és a nehezebb kiismerhetősége miatt többször tudunk visszatérni anélkül, hogy az unalom nyúlós-ragadós-dágványos démona fenyegetne. Annyit még nem árt megemlíteni, hogy mind tiszta ének, mind hörgés-bömbölés akad. Az énekdallamok persze távol állnak mindennemű slágerességtől, viszont szerves alkotórészei az egész felépítménynek. Mindent egybevetve nem is tudom, hogy post-jellegű anyag tetszett-e ennyire ebben az évtizedben!

 

7. Between the Buried and Me - Coma Ecliptic

between_the_buried_and_me.jpg

Ugyan ők már egy hetedik nagylemeznél járó, nagynevű prog metal csapat, mégis ez az első albumuk, ami komolyabb benyomást tett rám. Ennek az oka viszonylag egyszerű, és személyes. Jelesül, hogy a srácok valahonnan a metalcore / hardcore vonal felől érkeztek, ami nálam általában nem előny. Mindössze nem az esetem az az agresszív, de mégsem túl kemény (ugye aki durvákat hallgat...), kapkodós ugri-bugri, dallamtalan, különösebb változatosságot fel nem mutató, mélységet, emberi érzelmeket ki nem fejező, és még a tetejébe megjegyezhető vagy különleges témákat sem produkáló műfaj(komplexum). Pláne, ha még emós-gumipopos énekkel is fűszerezik, de ezt most tényleg hagyjuk. Lehet ezért rám fújni, de ez tény, én ilyennek érzem, ha kell, finomíthatok a szavakon (egyébként már több szűrőn átesett a fenti megfogalmazás :D), itt és most úgy érzem, nem kell. Arról meg végképp szó sincs, hogy kíváncsi, és nyitott ne volnék valamire, ha ebből az irányból érkezik (a Sytem of a Down pl. elsőre szerelem volt, vagy akár legutóbb a Protest the Hero), csak hendikeppel indul. Nos, a BtBaM-re legkésőbb a harmadik lemeznél (Alaska) rávetettem magam, mert már akkor annyira dicsérték őket, aztán mint a kutyus, aki nagy lelkesen sünire ugrik, húztam be fülem-farkam, és oldalogtam el. Hallottam én, hogy tudnak játszani a hangszereiken, hihetőnek tűnt, hogy a saját színterükön nagyon különlegesek, és készséggel elhittem, hogy jó ízlésű emberek is szívesen hallgatják őket, sőt bizonyára ők maguk is tök jó fej emberek. Meg fenn is tartottam (és tartom) a lehetőségét, hogy egyszer majd leesik a tantusz, és rájuk kattanok, de aktuálisan nem működött a dolog. Aztán jöttek az újabb és újabb anyagok, mindig kísérleteztem, és az úristennek sem sikerült megkedvelnem őket. Na, alighanem most érkeztünk el a fordulóponthoz :-). Szóval ezen az albumon hallom, hogy piszok jó, és számtalan ponton tudom értékelni (változatosság, egyes témák kiválósága, eklektikus váltások, meg az énekdallamok nagyszerűsége - akár érzelmeket tekintve is!!! + satöbbi). Azonban egyelőre még nem kezdem el hanyatt-homlok visszaásni magam a múltjukba, ugyanis most elég ez nekem, másrészt meg erős a gyanúm (és olvastam is máshol :D), hogy ezúttal eléggé megerőltették magukat, és jócskán túlléptek a saját korlátaikon. Azaz valószínű, hogy nem nekem esett le épp most valami, hanem idén csináltak először olyat, ami nekem is bejön (az más kérdés, hogy ezen a nyomon elindulva szép lassan érdemes lesz hátrafelé araszolgatnom az életműben). Továbbá be kell valljam, hogy egyben azért nehezemre esik végighallgatni, lévén előfordulnak nekem nem tetsző, de legalábbis fárasztó részek (amikor ordítós ének van, az olyankor még mindig nagyon hácés). Szerencsére külön-külön nem igazán zavarnak, de néhány dal után telítődöm velük. Viszont ezt sem vetem a szemükre, hiszen tudom én, hogy ez a múltjuk, csak nekem birkózgatnom kell a dologgal. Azért remélem mindenki veszi a lapot, hogy a "jó" részek milyen jók lehetnek, ha ekkora panaszáradat dacára ilyen kitüntetett helyezést értek el nálam (hahó, itt már a listára felkerülni is dicsőség, még a római császárnak is!!! :D)!

 

Egy váratlan megjegyzés: innentől kezdve lényegében tökéletes lemezekről lesz szó!

 

6. Obsequiae - Aria of Vernal Tombs

 obsequiae.jpg

Kettős visszarepülési küldetésünk van! Először is a '90-es évek közepére, onnan meg közvetlen csatlakozással a Középkorba. Az Obsequiae ugyanis olyan zenét játszik, amilyet manapság (szinte) senki, húsz évvel ezelőtt azonban egy egész színtér próbálkozott hasonlóval. Kezdve az In Flames-szel, úgy a The Jester Race-ig bezárólag (én ott hallottam először metalban ilyesféle dallamokat), és folytatva a black metal mezőny egy jelentős hányadával. Leginkább a korai Satyricon és a Hades (később Hades Almighty) ugrik be, akik nem fogalmaztak túl szélsőségesen, viszont a nyers, egyszerű alapokra rájátszott középkori melódiák varázslatossá-misztikussá változtatták a zenéjüket. Az Obsequiae-nél azért nem beszélnék black-hangulatról, de kétségtelenül ott van a mélyén a ritmusgitártémáknak, és a "lomha kétlábgépes" alapozásnak az a miliő. Aztán erre sokkal díszesebb melódiákat illesztenek, ami az egész muzsikájuk legfőbb varázsa, nem is tudom megmondani, hogy hallottam-e valaha ilyen szép gitárjátékot a metal műfajon belül. Jó, persze biztos, hogy igen, de akkor stílusban bizonyára egészen távol esett ide. Vokálilag mintha a megboldogult (vagy épp nem, ha bejött a számítása) Jon Nödtveidtet hallanánk a Dissectionből (akiknél szélsőségesebben ugyan, de szintén megjelent az itt fellelhető dallamvilág), így az nem valami barátságos, ám a "jó ízlés" határain belül marad a károgás (mondjuk úgy visszhangzik, mintha egy múlt század eleji bérház vécéjében vették volna fel, ahogy az kell :D). Szóval még egyszer: az alapvető vonzerőt a középkori dallamvilágot - olykor több szólamban - felelevenítő melódiák adják, illetve még valami, amiről eddig nem ejtettem szót: a 11-ből 4 tétel "átkötő", ezeket a zenekar harmadik tagja (a másik kettő ugye a zenész meg a dobos :-)) adja elő valami réges-régi hárfaféleségen (medieval harp, ha sokat nem is tudok róla, annyit láttam rajta, hogy lényegesen kisebb mint a ma használatos). Ez magában persze nem hozna lázba, de valami olyan fantasztikus hangulatot teremt vele, hogy minden érzékében borzong tőle az ember. Jellemzően a Dead Can Dance-nél voltak hasonló kíséretek (emlékeim szerint főként az Aion album környékén), azaz a varázslat garantált!

 

5. Goatsnake - Black Age Blues

goatsnake.jpg

 Több mint 10 év után (albumilag egyenesen 15) tértek vissza megmutatni a mai mezőnynek, hogy mi fán terem a doom zene. Márpedig olyan mindent elsöprő erővel, és iszonyatos feelinggel teszik, hogy aligha fogja őket bárki is megszorítani idén (pedig még arra érdemes jelentkező is akad, ld. pl. az új
Tad Morose-t). Egyszerűen már a gitárhangzás olyan, hogy az embernek gyökeret ver a földbe a lába. A gitárriffek természetesen a Black Sabbathig vezethetők vissza, ám még nekik sem dörgött ennyire a tavalyi lemezük. A hathúrost nem más nyüstöli egyébként, mint maga Greg Anderson a Sunn O)))-ból (meg ezernyi más projectből), és hát az lenne a meglepő, ha nem érezné a zsigereiben a doom műfaj eme hagyományosabb ágát is. Szóval a hangzásában abszolút metalos a cucc, de a hangulatában sokszor inkább blues-os (a címhez híven ugye), különösen Pete Stahl énekes dallamainál, vagy amikor szájharmonikázásba fog. Ha már szóba került, ő a másik főnyeremény az anyagon. Valami olyan elvetemülten érzi a műfajt, hogy nincs olyan dal, amiben ne állna fel miatta a hátamon a szőr. Megidézi Phil Anselmót (nekem a Down II világa ugrik be sokszor), sőt még Doug Pinnicket is (King's X), mondanom sem kell, hogy nem a finomkodós részeknél. A basszusgitárt sem érheti rossz szó, bár külön nem érzem jelentősnek, a dohogó hangzásképből nyilván kiveszi a részét. Greg Rogers dobos (aki a The Obsessedből is ismerős lehet) jelentőségét viszont egyenesen lehetetlen túlbecsülni. Ugyan elég bárdolatlanul üt, de hát ide ez kell, a stílusérzéke páratlan, és jellegzetesen, változatosan játszik, abszolút követve (és persze meg is alapozva) a dalok történéseit. Személyesen annyit fűznék hozzá, hogy ugyan ismerős volt a nevük, ezért hallgattam bele az anyagba, de egyáltalán nem voltak talonban nálam favoritként, azonban fél perc alatt két vállra lettem fektetve, és fel sem tudtam kelni a lemez végéig. Tehát doom zenét kedvelőknek meg se forduljon a fejében elsiklani a Black Age Blues felett, akik meg még nem éreztek rá a stílusra, vagy nem tudnák, mi fán terem, ennél jobb lehetőségük nem lesz próbát tenni!

 

4. Year of the Goat - The Unspeakable

year_of_the_goat.jpg

 Igazán kísérteties suttogásokkal-morgásokkal indul a svéd Year of the Goat új albuma, kétséget sem hagyva afelől, hogy a retro-rock műfaj mellett az ördögi koncepciót sem dobták sutba 2015-re. Hogy mennyire komolyan veszik magukat, azt a nyitódal 13 perces hossza is mutatja, és már ebben megmutatkozik az, hogy miért tartoznak ők a stílus krémjéhez (szvsz a legjobbak), illetve az egész jelenlegi rock-metal színtér elitjéhez. Mondom mindezt úgy, hogy tavaly év végén eléggé lehúztam az EP-jüket itt. Bizony azt most is olyannak látom, mint akkor, viszont benne volt a pakliban, hogy így jönnek ki a dologból, csak a legjobb lapot kellett kihúzni hozzá! :D  Nagyítóval kell keresni olyan zenekart manapság, amelyik olyan érzelmi töltésű részt képes elővezetni, mint a már említett, kezdő All He Has Read középrésze. Mellesleg utána már jóval rövidebb dalok következnek, ám míg az első albumon (amiről nem írtam kritikát, lévén még nem létezett a blog, de természetesen megvan a saját külön bejáratú véleményem) volt néhány töltelékdal, illetve számomra túl direkt, felszínes sláger, itt mindenki elsőre átcsúszott a rostámon. Persze különösen a kimértebb tempójú, monumentálisabb, "nyávogósénekűbb" (ez most egyáltalán nem pejoratív, viszont találó) dalok tetszenek, pl. a The Emma (érdekes, hogy a Muse is be tud ugrani róla, ami végül is érthető az éneknek, no meg a vokáloknak köszönhetően, csak hát ki számított rá), a World of Wonders, vagy a záró Riders of Vultures. De a gyorsabb, ugrálós tempójú Vermin is annyira feelinges, hogy kiszakít a testemből, és alaposan megtáncoltat a patással valami vadnyugati lebujban. Akár az összes dalt kiemelhetném, mind alaposan ki van dolgozva, még a múltkor szidott The Key and the Gate is új értelmet nyer az albumon (meg újra is vették, az sem vált hátrányára). Nem akarom tovább nyújtani (hátha írok majd külön...), legyen elég, hogy ha Thomas Sabbathi énekes felülmúlhatatlan teljesítményét egy gonosz mozdulattal lenyesnénk, a megmaradó instrumentális anyag is kiváló hallgatnivaló lenne így a nyár végére, meg az őszre, meg...

 

3. Anekdoten - Until All the Ghosts Are Gone

anekdoten.jpg

Ugye erről a lemezről már írtam, csakhogy mielőtt kiraktam volna, elveszett. Aztán valahogy mégis meglett, és most látom, hogy nagyokosan azóta sem tettem ki. Most így hirtelenjében nem is teszem meg, mert ennyi idő elteltével csak meg kéne nézni előbb, hogy nem vetettem-e nagy hülyeségeket képernyőre. Szóval a projektre lehet számítani (asszem), ha ez számít valakinek. :D  Azért valamit mégiscsak: simán az év progrock albuma lehetne, ha nem állít be korábban, de abszolút váratlanul a Beardfish a házhoz, mert... (na azt majd mindjárt alább). A veterán svéd csapat nem aprózta el, hat elég monumentális tételben szabadította ránk új művét (ami egy kísértetsztori egyébként, de bevallom, a szövegekkel - egyelőre - nem foglalkoztam, vagy már elfelejtettem ;-)). Ezekből a záró instrumentális, de korántsem egy outro-ról van szó, szervesen illeszkedik a koncepcióba (értelemszerűen zeneileg), és hangszeres játékot tekintve (mi mást?) egyértelműen a legizgalmasabb (pl. a szaxofonszóló miatt). Persze a többiek is csak hajszállal maradnak el mögötte, azonban a bennük jelenlévő igazán fantasztikus énekdallamok bőven kompenzálják a hátrányt, sőt! Ugyan Nicklas Barker énekes-gitárosnak eleve egész jó hangja van, de azt kell mondjam, maguknak a melódiáknak még nagyobb a szerepe az összképben. Ami, meg kell hagyni, elég melankolikus, hideg, de egyrészt ugye ez engem cseppet sem zavar, másrészt meg van annyira egyéni, ötletes és változatos a zenekar világa, hogy a hepibb cuccokhoz szokott egyéneket is meggyőzze (hát legalábbis szerintem :-)). Azon túl, hogy végig megidézi a klasszikus prog rock érát (irgalmatlan mennyiségű mellotron, olykor meg Theo Travis ízléses fuvolajátéka, plusz a feelinges gitárszólók), vannak modernebb, neadjisten alterosabb hangulatok is, ugye eleve a szomorkásabb atmoszféra ezt segíti elő, de a finoman torzított, olykor disszonáns gitártémák, és a már említett jó alaposan megszerkesztett énekdallamok is okoznak efféle élményeket. Természetesen véletlenül sem Oasis-ra kell gondolni, hanem mondjuk Porcupine Tree-re vagy Riverside-ra (azaz csupa jóra :D). Tehát elég sok összetevőből áll össze ez a mégis meglepően egységes egész, és ezért talán sokféle ember érdeklődésére is számot tarthat, persze aki számára elengedhetetlen a slágerdalforma, az messzire kerülje el!

 

2. Beardfish - +4626-Comfortzone

beardfish.jpg

Hát igen, januárban jelentették meg ezt a remekművet a(z érdekes, szintén svéd progger) srácok, és most már azt mondom, hogy Steven Wilson Ravenje óta nem hallottam ilyen jó prog lemezt (pedig volt azóta pl. egy igen nagy megelégedésemre szolgáló Opeth is), és hát persze arra sem hasonlít egy cseppet sem ezekkel a többek között hollywoodi musicalekbe illő (mások szerint alteros), ennek ellenére egy cseppet sem harsány énekdallamokkal, a hihetetlenül összetett, mégis légies könnyedséggel elővezetett, és azt is árasztó zenei megoldásokkal, és az ezer forrásból táplálkozó stílusbeli sokszínűséggel (méghozzá mindegyikben több mint kompetensnek mutatkozva). Tényleg olyan muzsika, hogy nem lehet betelni vele, minden másodperce leköti az ember figyelmét, annyi benne az információ, ám ha akarok, el is tudok vele repülni, sőt adott esetben még törni-zúzni is lehet rá (persze nem kell semmilyen brutál-metál zenére asszociálni). Úgy érzem, ennyi elég is, illetve oldalakat lehetne megtölteni az elemzéssel, - amit hátha egyszer megteszek, - valamicskét már írtam egyébként még a megjelenéskor. 

 

1. Chelsea Wolfe - Abyss

 chelsea_wolfe.jpg

A "derült égből a villámcsapás" szólás-mondás még csak nem is sejteti, hogy mi zajlik ezen az albumon (meg hogy mennyire váratlanul ért engem ez az élmény, hogy ez most itt tényleg létezik). Persze a cím sugall ezt-azt, de hányszor ígérnek fűt-fát, honnan tudhatnánk, hogy most tényleg igazat mondanak nekünk. Ha ránézünk a borítóra, azért a komoly szándék már nehezen lesz vitatható, de a legegyszerűbb, ha meghallgatjuk Chelsea Wolfe új lemezét. Már egyszerű csak a meggyőzés tekintetében, egyébként a legnehezebb hallgatni valók közé tartozik. Nem akarnék metafizikai elméleteket felállítani, de mostanában néhány évente érkezik egy-egy ilyen megrázó erejű mű, amely egyszerre szívszaggatóan fájdalmas, elmondhatatlanul gyönyörűséges, és irgalmatlanul brutális. További közös jellemzőjük ezeknek az anyagoknak, hogy rendre egy nő / hölgy / femme fatale énekel rajtuk. Kutathatok még (lehet, hogy meg is teszem) az emlékeimben, de most hirtelenjében a Portishead mindent és mindenkit elsápasztó Third albuma, és PJ Harvey sziklákat könnyre fakasztó Let England Shake-je jut eszembe. Meg most az Abyss. Nem kísérlem meg érzékeltetni, hogy mi zajlik itt, úgyis lehetetlen. Mindenki hallgassa meg maga, már ha érdekli az ilyesmi (meg persze a fent említett két csodát is, ha nem ismerné), illetve ha valakinek annyira rossz a hangulata, hogy úgy érezné, esetleg némi negatív behatásra kárt tehet magában vagy másban, az inkább mégiscsak messziről kerülje el (vagy tegye el későbbre)! Persze saját tapasztalatból tudom, az ilyen mágikus, közel halálos szívszorításokból furcsa mód vigaszt, erőt is lehet meríteni, szóval nem tudom megmondani, mi a jobb, gondolom esete válogatja, hálistennek nekem mostanában nincs ilyesmire szükségem. Ettől persze az érzékenységem nem veszett el ez irányba (sem), úgyhogy mérget lehet venni rá (de gonosz vagyok), hogy ilyen zseniálisan depressziós lemez nem lesz mostanában még egy! Amúgy a felhasznált zenei elemek csak felsorolás szinten: akusztikus, elektromos gitárok, gépek egyaránt vannak, dobok vannak élők és szintetikusak egyaránt, vagy épp egyáltalán nincsenek. Adott esetben cselló, zongora is előkerül, és rettentő mennyiségű drone-olás vonul végig a dalokon. Chelsea-t egyébként figyelemmel kísérem már egy ideje, amit hallottam tőle eddig (bár kétségtelenül voltak nekem tetsző megmozdulásai), az alapján nem számítottam tőle ilyen szintű alkotásra. Alighanem kénytelen leszek újrahallgatni a lemezeit, mert előfordulhat, hogy korábban elsiklottam értékes dolgok felett. Bár az 100%, hogy ennyire ereje teljében még sosem mutatkozott.

 

Szép lassan a végére értem, és halmokban állnak a további említést érdemlő muzsikák, sőt, mostanra megjelent egy s más, ami jó eséllyel felkerül majd a következő negyedéves listára (amivel - kimondani is nevetséges - egy hónap múlva jelentkeznem kéne, hát majd meglátjuk ;-)), de ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe, egyelőre örüljünk annak, ami elkészült! Én legalábbis próbálom ezt tenni, ha már annyit vesződtem vele. Remélem, hogy aki véletlenül erre tévedt, talál(t) magának megfelelő hallgatni valót!

 

Ui.: Ha esetleg kedvet kaptál megnézni az első negyedéves legjobblemez-listám, kattints ide!

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr767687306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.