Magyarország egyetlen őrülten intelligens zenei blogja

Music Over My Head

Sleeping Pulse: Under the Same Sky kritika (elemzés)

2014, Prophecy Productions

2015. május 02. - herma

A depresszió fehérizzása. Két szóban így tudnám elmondani, hogy mit hallhat bő háromnegyed órában, aki ezt a lemezt teszi fel. Az Antimatteres Mick Moss összefogott a Painted Blackes Luís Fazendeiroval. Nekem az utóbbi nem sokat mond, persze ismerem a Rolling Stones dalt, meg most utánanéztem, hogy egy portugál gothic doom zenekar (és benne L.F. a szólógitáros). Meg hogy eddig 1 lemezük van, arról meghallgattam a címadót, de elmegy mellettem, és ennyi elég is volt... Annyi azért kiderült, hogy ha igaz egyáltalán a promo szöveg, hogy a zenét Luís hozta, alaposan tisztában volt Mick világával, és teljes mértékben alkalmazkodott hozzá. Merthogy az album bármelyik dala lehetne Antimatter is akár. Ennek ellenére hajlamos vagyok elhinni, mert egyrészt különben mi szükség volt a portugál fickóra és az új névre, másrészt legutóbb Moss egyedül veselkedett neki a Fear of a Unique Identity-nek, és a dalszerzés bizony hagyott kívánnivalót maga után. Voltak jól összerakott számok, de töltelékek is, és hát a Leaving Eden nevezetű zseniális elődjével nem lehetett egy napon említeni (ott Danny Cavanagh segítette ki szólógitáron). Nézzük, az erősítéssel a háta mögött mire jutott ezúttal:

Ez az anyag végülis inkább hangzik a Leaving folytatásának, mint a Fear, ugyanis nemcsak minőségében közelíti (méghozzá komolyabb ingadozások nélkül az elejétől a végéig), hanem stílusában is közelebb áll hozzá. Míg legutóbb poposabb hangszerelésű és felépítésű dalok is felbukkantak (megjegyzem számomra pont azok működtek igazán), most újra szigorúan a rock mezsgyéin belül hömpölyög az anyag, méghozzá az akusztikus-letargikus merengésektől a torzított gitáros-fájdalmas kitörésekig terjed a skála (de azért senki ne gondoljon metalra).

Mielőtt nekiállnék a dalok vesézésének, meg kell említenem Mick hangját. Márhogy sokan emlegetik vele kapcsolatban Eddie Veddert. Alapvetően van benne valami, mert kellemes baritonja tényleg hasonló zöngével rendelkezik. Ám annyira más a két zenei világ és a két karakter is: Ed lelkes-érzelmes-vadóc, Mick meg a felszínen belassult-fásult-szomorú-érzéketlen, amikor meg mégis szenvedélyes, akkor annyira átszellemült és tragikus, amennyire Vedder tán sosem volt, így nagyon hamar eljut oda az ember, hogy eszébe se jusson a Pearl Jam zsenije. Na nem mintha bármi szégyellnivaló volna vele kapcsolatban. 

Döbbenetesen erőteljes hangulati töltéssel rendelkezik az anyag szinte végig. Azt nem mondhatnám, hogy sok stílusból csipegetnek, de ez nyilván nem is cél. Viszont a sajátos, örökké melankolikus aurán belül folyamatosan változik a zene. Kellett azért néhány hallgatás, hogy az album második felének az értékei is előbújjanak, de az eleje pillanatok alatt beeszi magát a fejünkbe, így adott az igény a többszöri nekifutásra.

Rögtön ahogy a nyitódalban Mick rákezd az "A parasite needs a host" sorra, elkezd félreverni az ember szíve, és érzi, hogy végre hazaért (már ha én vagyok az, és otthonomnak épp a vastag szürke kilátástalanságot tekintem :-)). Mindenesetre hatásos a felütés, és a refrén dallama szintén erős, a szám végén pedig meg is érkezik az első kitörés, és ekkorra már kívül-belül átjár bennünket a Leaving Eden hangulat.

A Gagging Order némileg gyorsabb tempójú, már-már gépies ütemekkel, a versékben jönnek az oly gyakran alkalmazott visszhangzó szavak (ezt még alighanem az Anathemától ill. Duncantől tanulta el, hiába, mindig hatásos), a refrén alatt meg mániás önkívületben látjuk lelki szemeink előtt a fickót.

A Backfire egy kicsit kevésbé karakteres mint az előzőek, de még bőven jólesik hallgatni. Utána a The Pupetteer ellenben ismét egy jól sikerült darab, megjelenik képzeletünkben az esőben magányosan szomorkodó bábmestert a félig már lebontott cirkuszsátor mellett.

A Foreign Bodyval érkezünk el a lemez feléhez, és tény, hogy igen közel áll az első két szám világához, így eleinte kb. itt vesztettem el a fonalat. De kiválóan megírt dal ez is, és némi ülepedés után a helyére kerül, az utolsó két sor meg csak nüansznyi változtatás ugyan, mégis elborít minket a sötétség. Borzongató.

A The Blind Lead the Blind a Pupetteer vénájában fogalmazott visszafogott, befordulós szerzemény, de annyira talán nem erős. Hanem a Painted Rust annál inkább. Itt egy kicsit szintipopos az alap, és egy a harcba már belefáradt, mindent megélt, és valamelyest meg is tisztult, bölccsé érett férfi rajzolódik elém  miközben hallgatom. Aki ismeri, az talán többre megy azzal, ha azt mondom, Ákos Utolsó levele ugrik be róla.

Elsőre meglepett a Noose a szaggatós-gótos riffjével, akár Tiamat nóta is lehetne. A War beleillik a lemez gerincét kitevő akusztikus-torzítós ellentétpárra építő sorozatba, ezt választották klipdalnak, szerencsére tudom is mellékelni. Végül pedig a címadó zongorás-vonós-szívdobogós miniatűrje zárja az albumot.

 

Nem mondom, hogy a Sleeping Pulse pótolja a Leaving Eden ismeretét, de aki azt szereti, bolond ha efelett elsiklik. A jövőbe sem látok, elvileg már a múltkorival egyidőben meg volt írva a következő Antimatter lemez (The Judas Table), úgyhogy annak illene következni. Ez mindenesetre egy ígéretes kezdet, ha folytatják, aztán meglátjuk, mi lesz belőle!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://breakthesilence.blog.hu/api/trackback/id/tr717419484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.